"Nem kaptam levegőt. Nyakamat markolászva próbáltam lazítani a hurkot, amely összeszorult a nyakamon, amikor a lábam elszakadt az ágytól. A sötétben nem láthattam, de éreztem, ahogy hintázom, valahányszor megránt a vékony kötél. Nyúlkáltam a magasba, kerestem valamit, aminél fogva felhúzódzkodhatom. A kötél a nyakamba vágott, összenyomta a légcsövemet. Szédültem a koponyámban való nyomástól, és a sikoltozástól, amellyel a tüdőm követelte az örökre megtagadott levegőt."
Nem mostanában olvastam ezt a könyvet, van már 2 éve is, hogy a kezembe került, de egyik kedvenc azóta is. Nehéz erről a témáról beszélni. Készülnek filmek, íródnak regények, néha-néha kiderül egy-egy durva dolog, és akkor két napig szó van róla a médiában, de ennyi. Sokkal több gyereket érint a családon belüli erőszak, mint azt gondolnánk. Ennek a könyvnek a főszereplője is családon belüli erőszak áldozata.
Emma apja meghal, az anyja pedig alkoholista, így 12 éves korában a nagybátyjához, az apja testvéréhez kerül. De nem rózsás az élete: Carol, a nagynénje gyakorlatilag rabszolgaként tartja, rajta vezeti le a problémáit, bántalmazza a lányt, gyakorlatilag minden ok és előjel nélkül. Ugyanakkor imádja a gyerekeit, akiknek jó anyjuk. Ez a kettő nálam kicsit üti egymást. Az egyértelmű, hogy Carol egy pszichopata őrült, de nem fordulhat ilyen ok nélküli gyűlölettel, tettlegességgel egy gyerek felé, amikor a sajátjait a következő percben meg imádja. Nem viselkedhet úgy, mint egy lecsapni készülő sziszegő kígyó, elhordva Emmát mindenféle ribancnak, amikor a következő pillanatban negédesen mosolyog Sarára. Ez így nekem hiteltelen. Jack, a kisfiú pontosan tudta, mi folyik ott a háttérben, ahogy George, Emma nagybátyja is. De Jack még gyerek, George meg gyenge volt, hogy nem mert tenni ellene semmit, és ő is inkább hibáztatta a lányt, mint a feleségét. Addig jó, amíg nem a saját gyereküket üti-veri-kínozza lelkileg és fizikailag egyaránt?
Persze tudom, vannak olyan pszichopata szadisták, akik nappal normális családapák és családanyák, éjjel meg vérengző, de okos kínzómesterek és szadisták. De szerintem akkor sem ilyen éles a váltás, mint a könyvben.
Az meg igen gyenge védekezés Emma részéről, hogy a gyerekek miatt nem akarja, hogy kiderüljön ez az egész. Pont hogy a gyerekek miatt kéne kiderülnie, nem azért, mert esetleg bántalmazná őket is ténylegesen, hanem azért, mert átvitt értelemben már így is bántalmazzák őket, így is sérülnek! Egy kisbaba is érzi a családban lévő félelmet, rettegést és feszültséget, ha az anyját pl. bántalmazza az apja, és nem tesz jót neki…
Emma gyenge volt, abból a szempontból, hogy félt kiállni magáért. Ugyanakkor nagyon erős is volt, abból a szempontból, hogy mit volt hajlandó szinte szó nélkül elviselni, és mindaz, amire volt hatása, működött.
Emmát egyébként Evan mentette meg, nagyon szimpatikus, szerethető karakter, akárcsak Sara, Emma legjobb barátnője. A történetet a bántalmazott lány szemén keresztül ismerjük meg, és az írónő nagyon érzékenyen és pontosan adta vissza mind a bántalmazást, mind a környezet reakcióit: George elutasítását, a gyerekek félelmét, Sara tépelődését, Evan aggodalmát és tehetetlen dühét, és emellett Emma érzéseit, elnyomottságát, elhatározottságát.
Kettejük kapcsolata, mármint Evan és Emma szerelme nagyon szépen van felépítve, érezni köztük a szeretetet és feszültséget – pozitív értelemben vett feszültséget – minden oldalon.
Annyit tudok még mondani, hogy minden bántalmazott lánynak szüksége lenne az életében egy Sara McKinley-re, aki tartja benne a lelket, és egy Evan Mathews-ra, aki szeretetével kirángatja abból a mély és sötét veremből, melybe a bántalmazó és bántalmazott egyaránt zárja magát. De sajnos a legtöbb esetben a való életben nincs egy Sara és egy Evan a közelben, amikor ezek megtörténnek…
Ha érdekel a könyv, a borítóra kattintva megtalálod!
Érdekel egy fordulatos thriller a családon belüli erőszakról?
Kövess minket Facebookon!
