Lengyel György a magyar színházi szakemberek doyenje: amit ő nem tud a színházról, színházi szakemberekről, színészekről, rendezőkről (stb.), azt nem is érdemes tudni a témában. 1936-ban született. Gazdag élete során számtalan meghatározó helyen rendezett kortárs és klasszikus drámákat, legyen az a hely a fővárosban vagy vidéken, és legyen a darab klasszikus vagy modern, kortárs író műve.
Ebben a könyvében Lengyel György folytatja a magyar színházművészet jeles szereplőinek bemutatását (eddig négy színházi antológia fűződik részben vagy egészben a nevéhez), azoknak a kiválóságoknak pályafutását, munkásságát, akik megújították, megalapozták, tehetségük révén sikerre vitték hazai színjátszásunk ügyét a XX. század kezdeti évtizedeitől napjainkig.
Olyan emberekről olvashatunk a műben, akiknek neve hallatán a laikus ember már csak színháznevekre asszociál (Hevesi Sándor), a mai fiatalnak pedig legfeljebb ködös elképzelései vannak, hogy hallotta már a nevet, de arcot, történetet kapcsolni hozzá… hát az nem megy. Vagy hallottál már Somogyi Erzsiről? Nem? Pedig Móricz Zsigmond kedvenc színésznője volt. Gellért Endre? Horvai István? Tolnai Klári? Márkus László? Ugye, hogy nem mindegyik van meg, ki is lehet a nevek közül?
Lengyel György (1936)
A nevek mögött pedig emberek vannak, és sorsok húzódnak meg. Sorsok, amelyeknek a mű szerzője kortársuk volt. Akikről már senki más nem mesélhet, és főleg azt nem mesélheti, amely eseményeket szakemberként, barátként, ismerősként végigkísért gazdag élete során.
„Életemben Péterrel (Makai Péterrel, rendezővel, díszlet és jelmeztervezővel – recenzor megjegyzése) és Mialkovszky Erzsivel tudtunk a legtöbbet és a legjobbat nevetni a színházi világnak a pillanatok hisztériájáról és a féltékenység, a hiúság fullánkjaitól csípett őrjöngőinek >>vásárán<<. Egy-egy ruhapróba démoni vihara, egy-egy díszletállítás falrengető tébolya, egy-egy önmagát dobáló rendezőhisztériája vagy hiúsága, mindez a színházhoz tartozó pojácabál csak addig idegtépő, amíg zajlik, de szereplőit nagyon esendőnek látjuk, ha már túl vagyunk rajta.”
A jó rendező nemcsak a darab rendezéséhez ért. Ezen túl - ha eredményeket is akar felmutatni – kiváló pedagógusnak, remek pszichológusnak is kell lennie. Enélkül nem megy. És a hozzáértés is kevésnek bizonyult néha: sorscsapások, emberi gyarlóságok ellen nincs orvosság. Olvashatunk meghurcolt rendezőkről, felejtőbe helyezett színészekről, szakmai féltékenységektől ellehetetlenített díszlettervezőkről és más színházi szakemberekről, akik a maguk sérelmeit vagy fel tudták dolgozni, vagy nem.
Akik vagy meg tudtak bocsátani az ellenük vétkezőknek, vagy nem.
Vagy akartak felejteni, vagy nem.
Az ő színházi, magánéleti, közéleti sorsuk maga a huszadik század magyar színháztörténete. Sikereik, kapálódzásuk, emberi gyarlóságuk festette tabló, tarkítva fotókkal és anekdotákkal, amit mi, későbbi utódok csak szájtátva nézegetünk, történetek, amelyeket olvasunk egy olyan ember tollából, aki … aki kortársuk volt.
Megrázó történetek, humoros és sírnivaló események, "akár más részletek is jelentik azokat a szépirodalmi erényeket, amelyek a lenyűgözően bőséges ismeretanyaggal együtt érdekfeszítő olvasmánnyá teszik a könyvet. Tanulságos pályák, a XX. századi Magyarország színházművészetének képe bontakozik ki a Kortársuk voltam lapjain, mert Lengyel György nem csak pályatárs, de sorstársként tanú is ebben a világban." (Szakonyi Károly)
Szeretnél többet tudni a könyvről? Kattints a képre!
Köszönjük, Corvina Kiadó!
Kövess minket a Facebookon is! Játszunk, könyveket nyerhetsz - ha figyelsz, nem maradsz le róla.
Sztankay István, aki önözte az egész világot. Érdekel? Kattints a linkre!
