A legrégebbi könyvek egyike nem is könyv volt, hanem páviáncsont, amelyet őseink számolásra és adatrögzítésre egyaránt használtak. Sokak szerint ez a lelet a matematikai tudás legalapvetőbb bizonyítéka.
A mai napig kérdés, hogy hogyan tekintsünk a barlangrajzokra. A legtöbben úgy értelmezik ezeket a rajzokat és festményeket, mint egy képet: egyszerű, bárki számára érthető jelentéstartalommal bír, ábrázol valamit. De van egy elmélet, ami szerint ez az emberiség legelső "beszélt" nyelve, egyfajta vizuális nyelv, amelynek szimbólumait évezredeken át ismételték. Innen nézve tekinthető az írásbeliség és a nyelvhasználat első jeleként, a mai írásrendszerek felé vezető út egyik első állomásaként. A barlangfestészetnek tulajdonított jelentőségen túl az információ rögzítésének korai eszközei igen egyszerűek voltak. Az emberiség számolni nagyon korán megtanult, amire bizonyíték a 37 ezer éves, Szváziföldön talált Lebombo-csont, és a mintegy 22-27 ezer éves Ishango-csont, ami a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területérül került elő. Mindkettőn rovások vannak, bár azt nem tudjuk biztosan, hogy valamit számoltak vele, vagy csillagászati számolásokra használták. Őseink számára az idő mérése éppen olyan fontos volt, mint napjainkban, és erre a rováspálcákat egész a közelmúltig számos csoport használta. 
Mi is az Ishango-csont?
Egy belga geológus, Jean de Heinzelin de Braucourt találta 1960-ban Belga Kongóban, az Edward-tó melletti Ishangóban. Ishango egy kis halászó-gyűjtögető életmódot folytató falucska volt, amit vulkáni hamu temetett maga alá. A csontocska egy pávián sípcsontja, amelynek egyik végébe egy kvarckristályt illesztettek, és valószínűleg szerszámként használták, a csont oldalába pedig jeleket karcoltak. Ezt az eszközt eleinte egy sima rováspálcának vélték, amilyet egészen az újkorig használtak Európában, korát pedig maximum 10 ezer évesre becsülték. Egyesek szerint valójában egy hathónapos holdnaptárról volt szó, ebből jött a következő elmélet, miszerint egy ősi menstruációs naptárt találtak, míg mások szerint ez csupán egy sima emlékeztető csont volt, a rovások valamire emlékeztették a felhasználót. Mint a nefelejcs-gömb Neville-nek. Emlékeztet rá, hogy valamit elfelejtettél, de hogy mit?...
Más értelmezések szerint pedig a vájatok csupán arra szolgáltak, hogy az eszközt stabilabban lehessen fogni, nem csússzon meg rajta a kéz. A lelőhelyen találtak egy másik, valamivel világosabb, egyik végén törött csontot is, amelynek a végén valószínűleg szintén egy kvarckristály lehetett. Az első csonton a két sorban lévő rovátkák száma: 9, 19, 21, 11, illetve 11, 13, 17, 19, vagyis 10-1, 20-1, 20+1, 10+1, és 10 és 20 közötti prímszámok. A másik csonton 3, 6, 4, 8, 10, 5, 5, 7 rovátkák olvashatóak le. Ha a számoszlopokat összeadjuk, 60, 48 és 60 az eredmény, vagyis kettő és másfél holdhónap. 
Megint más értelmezés szerint ha a csontokat egymás mellé illesztjük, a gyors kalkulációt teszik lehetővé, a második csonton a kettes szorzótábla elemeit is láthatjuk.
Hogy mire használták őseink a csontokat, az még vitatott, de hihető elmélet a holdnaptár, mivel erre van összehasonlítási alapunk. Számos őskori holdnaptár ismeretes, köztük van a szváziföldi Lebombo-csont, illetve a dél-afrikai busmanok a mai napig használják a naptárpálcákat. A csehországi Dolní Vestonicében 1937-ben talált rovátkás farkascsont szintén minden kétséget kizáróan egy holdnaptár volt. Mind közül azonban az Ishango-csontot tartják a legfontosabbnak, mert ez lehet a matematikai gondolkodás legkorábbi bizonyítéka.
Érdekel, hogyan alakult az ember naptárhasználata? Kattints ide!
Kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le a legújabb könyvekről és sok érdekességről!
