"Mit nevetsz?
A mese rólad szól, 
csak a név más."

Az Alexandra Kiadónál ismét megjelent egy életmód kötet Eszterhai Katalin tollából, Légy az élet csodálója címmel. A mű színvonalát Kéménczy Dorotea illusztrációi emelik. A szerző nem először jelentet meg életmóddal, életörömmel kapcsolatos kiadványt, előző könyvei, az Akaratunk gyógyereje 2016-ban, illetve a Majdnem Esterházy 2017-ben jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában.

Eszterhai Katalin valamennyi könyvéről el lehet mondani, hogy szenvedélyesen igenli az életet. Azt vallja, hogy sohasem késő rádöbbenni elkövetett hibáinkra és kijavítani azokat, ahogy lehet, amikor lehet. Hiszi, hogy bármikor alakíthatjuk életünket más irányba, ha megítélésünk szerint korrigálásra szorul az, ahová addig tartottunk. A kulcs saját magunkhoz a mi kezünkben van, vallja az író, önfegyelmünk segít az egészségesnek maradásban, hitünk túlélni bajainkat, gondolkodásmódunk megválasztása pedig derűt és örömet hoz az életünk mindennapjaiba.

Ebben az igényesen kialakított kötetben az öregedéssel foglalkozik: megszületünk, élünk és meghalunk. A témát körbejárva sok idős ember tapasztalatát gyűjtötte csokorba, hozzátéve a maga meglátásait a témában. Néha úgy érzem, Eszterhai Katalin magának és maga miatt írja ezeket a köteteket. Megéli, megküzdi a problémákat, körbenéz maga körül, hogy mások hogyan csinálják, felidézi a világirodalom klasszikusait, hogy ők hogyan élték meg és túl ezeket a válságokat, majd összegez és végül rendszerezve elénk önti tapasztalatait és a szorgos méh módjára összehordott tudását, hogy tessék! tessék tanulni belőle! Szeretettel adom, és neked meg milyen jó lesz, hogy nem kell kitaposnod az utat ebben a kérdéskörben.

Eszterhai Katalin, a szerző, a Slágerrádióban adott interjújakor.

Mert akárki akármit mond, az öregedés és a halál nagy tabu a nyugati világban. Steril körülmények között születünk, és kis túlzással csak azért van anyánk mellettünk, mert nélküle egyenlőre még ritka a szülés (de nem kivitelezhetetlen, ha jobban utána nézel a témának), de megöregedni, főleg pedig meghalni nagy valószínűséggel egyedül fogunk egy rideg kórházi szobában. Már nem rajtunk fog múlni, hogy kikerülhetjük-e ezt a szabvány körülményt, hanem a hozzátartozóinkon.  Napjainkban az öregedés és a halál még félelmetesebb attitűddel megélt valóság, mint 50-60 évvel ezelőtt, amikor még a mindennapok valósága volt a háztól temetés, háznál kiterítés, ahol mindenki tudomásul vehette, a legkisebbtől a legnagyobbig, hogy az öregedés és a halál ugyanúgy az élet velejárója, mint teszem azt, az influenza.

A mai öregek - vagy a mindenkori öregek? - attól félnek a legjobban, ha tehetetlenek, másoknak kiszolgáltatottal lesznek, ha átélik a fölöslegessé válást, ha már senkinek nem tudnak hasznot hajtani, jót tenni. Most, 53 évesen nem tudom elképzelni, hogy engem ez valaha is izgatna, vagy érdekelne, hogy másoknak nem tudok hasznára lenni. Igaz, furcsa egy teremtmény vagyok, senkiben és semmiben sem bízom magamon kívül. Nem zárkózom be és nem habozok, ha másnak jót tehetek, hasznára lehetek, de ezt nem mindenáron és nem mindenkivel. Ugyanúgy megválogatom, kire tékozlom el jóindulatomat és energiáimat, mint ahogy konfliktusaimban sem mindegyik elém dobott törülközőt veszek fel a földről.

Úgy érzem, méltósággal öregedni nagy adománya az életnek, de még nagyobb súlya van annak, ki mennyire hiú, ki mennyire hajlandó elengedni az életkor növekedésével járó változásoknak megfelelően a történések fajtáit. Mire gondolok? Ha harmincéves korodra nem szereztél diplomát, akkor negyvenéves korodig még megcsinálhatod, de kétszeres energiával, mint friss fejjel. Negyven után a hajó elment. Ha negyven éves korod előtt nem szültél, utána már sokkal neccesebb, negyvenöt után pedig a hajó elment. Ha ötven éves korodra nem fogadtad el az apró ráncokat, az innentől jövő nagyoktól sikítófrászt fogsz kapni. Ha ekkorra nincs családod, akkor már nem is lesz, ha pedig van családod, de inkább azt kívánod, hogy ne lenne, akkor helyesebb, ha csak magadban bízol. Ha ötven éves korodban szerelmes leszel, hurrá, de az eszed helyén legyen. Lesznek, amelyek a te döntéseid lesznek, hogy ezek nekem már nem kellenek, hadd menjenek, és lesznek, amelyek elengedésére rákényszerülsz, mert fizikai korlátaid nem hagyják, hogy például megmászd 70 évesen a Himalája valamelyik csúcsát, de akár csak a Halászbástya lépcsőit. Amit elengedsz, azért sose fájjon a szíved, azt derűvel tedd. Nincs, ennyi volt, keressünk mást, amiben örömünket lelhetjük.

83 éves férfi öregedését figyelem. Látom, ahogy minden napnak megkeresi az örömét. Ahogy megy, bajmol a tyúkokkal, veszekszik a pulival, ölébe emeli a macskát, beüzemeli és élezi a fűnyíró kaszáját, megjavítja a csapot, fejti a rejtvényt, köpköd a laptopjára és visít értem, hogy mivanmánmegintezzelazistenverésével', szidja a tíz éve elzsibbadt ujjait, és melankóliával emlegeti, hogy micsoda műszerujjai' voltak neki, és most egy csavart is akkor tud beszerelni, ha kellően koncentrál, de maga javítja a leszakadt redőnyt, és létráz, ahogy fénykorában. Igaz, utána két napig kipiheni a szokatlan fizikai igénybevételt. Rejtvényt fejt, fekete özveggyel babrál a Windowson, és a WIN7 operációs rendszert nem engedi lecserélni, mert ott az osztások után is vissza lehet léptetni, ha nagyon elbarmolta a játszmát. Követi a napi politikai eseményeket, ostorozza az én cinizmusomat, történelmi tárgyú lapokat járat, összefüggéseket keres a történelem és a  mindennapi események között, követi a mai tánczenében a trendet, és jobban tudja a friss zenék címeit, előadóit, mint én valaha is tudni szeretném. Ráérzett a technikai forradalom ízére, pátyolgatja ugyan a VHS felvevőjét, de pendrive-ra veszi fel a legújabb zenéket, és tudja, mi az a memóriakártya. Okos telefonra nincs szüksége, ott sokkal fontosabb az, hogy a billentyűzet az engedelmeskedni alig akaró ujjainak elég felületet biztosítsanak a telefonáláshoz. Edzi az agyát és piánóban edzi a testét. Nem foglalkozik azzal, mi volt, nem sírja vissza a múltat, a jelenben él és a halál nem tabu számára. Magához ölelte és a legjobb haverok. Úgy tartja: ha menni kell, akkor menni kell. A többi az én dolgom (hogy ne kórházban haljon meg például...). Az öregedés nem mumus, hanem természetes, örömmel várt pihenés. Mert fel lehet fogni így is. Mert így felfogni sokkal örömtelibb és kielégítőbb, mint azon keseregni, hogy elmúlt a fiatalság és a régi erő. Mert akkor is az van, ami van, ha örülünk, ha kesergünk rajta. Akkor meg?

Na: erről szól a könyv. Ha számodra nehéz feldolgozni, hogy egyszer te is megöregszel - hacsak nem jársz úgy, mint akiknek mostanában a halálhírét kaptam, hogy meghaltak alig 50 és alig 60 évesen, akkor bizony meg fogsz öregedni, és ez a könyv jó szolgálatot tesz abban, hogy ezt könnyebb lélekkel meg tudd élni.
Mert élni jó.
Szeretni jó.
Hinni jó.
Találd meg az örömet önmagadban és teljesítsd ki!

A kötetet az Alexandra Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre, melyet ezúton is köszönünk!

A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelhetitek a kiadótól!