A cím megtévesztő, sokkal egyszerűbb
lenne azt megkérdezni, mit nem ettek az emberek 
a XX. századi Magyarországon háborúk idején? 
Például bélszínt, orja levest, marhapörköltet tuti, hogy a legtöbben nem. 
De akkor mit?  

Huszadik századunk háborúktól volt hangos, szegénységtől bűzös. Mindenkinek meg kellett ismerkednie a pótélelmiszerek hadával, az ingyenkonyhák, a gulyáságyúk, főzőládák fogalmával. Suhantott leves, tojáspörkölt, babtorta: csak pár étel a sok közül, amelyek akkoriban mindennaposaknak számítottak.

A háborúban álló ország a gyomrán át érzi a háborút – állapította meg Krúdy Gyula 1915-ben, és milyen igaza volt! „A liszt … hűtlen lett a magyarokhoz”, panaszolja tovább, hiszen ha már kenyérből sem lehet jóllakni, az mindennek a legalja. Hústalan és zsírtalan napok következtek, jegyrendszer, központi élelmiszer-elosztás. Barótiné Stegmüller Mária, Sárosi Bella szakácskönyveket jelentet meg, amelyekkel a takarékos főzést és a zsírtalan ételkészítési fortélyokat tették közkinccsé. Előtérbe kerülnek a vadon nőtt növények használatba vétele is, sóska, csalán, pitypang, libatop, lucerna is ehető megfelelő előkészítés után. A városiakat kiskertek művelésére ösztönzik, a virágoskertekben is krumpli, bab, borsó terem háborús időszakban. Ecet nincs, citrom nincs, tej nincs, cukor nincs, vaj nincs, hadiliszt van kukorica-rozs búzaliszthez való adagolásával. Hajrá, ínséggasztronómia! És akkor még nem esett szó a főzőládáról… mert gáz sincs, és az élelmes háziasszony úgy főz, ahogy bír.

A szerzők, Szécsi Noémi és Fehér Béla
Külön fejezetet érdemel a gettók, munkatáborok élelmezése, illetve, nem élelmezése. Minden lehetséges módon megnehezítették a gettó zsidó lakosainak élelembeszerző körútjait, méghozzá törvényekkel. Kevesebbet és mást kaptak az élelmiszerjegyeikre, mint a nem zsidók. A táborokban nevesincs löttyöket kaptak, ha kaptak, minimális, rossz minőségű kenyérrel. "Táplálékukból teljesen hiányzott a fehérje, ennek kiesése ólomnehézzé tette a lábukat. A zsiradék hiányától  a testük felpuffadt. A rendes havi mensesük elmaradt, idegesség, fejfájás, gyakori orrvérzés volt a következménye. A B-vitamin hiánya állandó aluszékonyságot és feledékenységet idézett elő, ami odáig terjedt, hogy már hajdani lakóhelyük utcájának nevét és házuk számát is elfeledték."
A visszaemlékezők (értelemszerűen: a túlélők), amikor arról faggatták őket, hogyan voltak képesek létezni és ép ésszel túlélni a lágerbeli megpróbáltatásokat, szinte valamennyien azt válaszolták: le kellett győzni az undorukat a fejadag elfogyasztásával kapcsolatban, meg kellett enni, bármilyen rothadt vagy büdös is volt az étel. Ügyességgel, találékonysággal valami ennivalót kellett szerezni: bármi áron. És.. "főztek", folyton csak főztek. Egymást túllicitálva versengtek receptjeikkel, éhes szemekkel fekve a priccseken, és egy-egy hozzávalón összeveszve citálták a zsidó-magyar kispolgári konyha elengedhetetlen receptjeit.

Tudod, mi volt az első világháború óta a haditorta? Fél kiló lekvár, kicsivel több liszt, 1 tojás, 1 evőkanál olaj, és ha a 7 dekagramm dió is hiányzott, pótolni lehetett zsemlemorzsával. Ez nemcsak háborúban, de békeidőben is kiváló sütemény lehetett - hó végén. Divatba jött a Franck cikóriakávé. A hirdetésben úgy szerepelt: kevés tej és kevés cukor is elegendő hozzá. Fontos!
És a lóhús? A hadilovak lelövetése vagy a lóhullák kimérése? Ostrom idején mindennapos volt. Nehéz lelkileg feldolgozni a ma emberének, hogy Budapest lakosságát a második világháborúban a katonalovak mentették meg. Körülbelül mintegy harmincezer ló táplálta a lakosságot az ostrom idején. Mindenképpen le kellett volna vágni őket, mert takarmány sem volt, ők is éheztek... Az Állatkert sem menekült meg, és nem azért, mert bomba érte volna, nem. Az éhes emberek mindent megettek. Struccot, kengurut, madarakat, halakat: mindent.

A harcolóalakulatok élelmezése stratégiai kérdés volt. Éhes hassal... a hazát sem lehet védeni. Így aztán a katonák számára a legszebb hang a gulyáságyúk kolompolása volt, füstje a legédesebb aroma, gulyáshúsa pedig mennyei étek. Ha pedig a házaikat elhagyó lakosság után ott maradt a haszonállat, mindenki jól lakhatott. Persze, ez nem fordult elő velük sűrűn, sokkal gyakoribb volt, hogy megváltóként várták a gulyáságyút, a főzőládát, a taligakonyhát. És mekkora baj volt abból is, hogy a debreceni gyerek áldásként fogadta hideg menázsira a szalonnát, de a cseh, a bécsi, a pesti fiúk azt sem tudták, mit kezdjenek vele. Így aztán ki kellett egészíteni a szalonnát sajttal, lekvárral és szalámival. Azt már mindenki gyomra bevette. De a rettegett Dörrgemüse senkinek sem feküdt! Tulajdonképpen nem lett volna azzal semmi baj sem, ha nem válogatás és tisztítás nélkül kerül a zöldségféle a katonák elé, de úgy került, legalább is az első világháborúban. A másodikban állítólag már valamivel jobban sikerült az étel kivitelezése. És ha minden kötél szakadt, a katonák földbe vájt főzőlyukakban próbálták feljavítani az ételeiket.
És a lóhús, az áldott, átkozott lóhús! Amihez a fronton semmi sem volt, se fűszer, se idő porhanyósra főzni, se kenyér, hogy a szaftját kimártogassák legalább.A lóhús hústalan napokon is árusítható volt a hátországban. Apropó: tudod, mi az, hogy hústalan nap? Azon a napon a mészárszékek vagy bezártak vagy jobb híján lóhúst árusítottak. Pont. A vendéglőkben sem volt szabad aznap húst, húsos ételt felszolgálni. Nagy volt a ribillió: szegényeknél nem volt cucc a hústalan nap, ők szinte egész héten úgy étkeztek, a gazdagabbakat  meg aztán meg sem érintette a rendelkezés. A vendéglősök azért kilincseltek, hogy ennek a rendelkezésnek semmi értelme, ha nem terjed ki mindenkire egységesen.

Bejöttek a konzervek. Az elsőket még Napóleon alatt igyekeztek tető alá hozni, de igazi konzervforradalom az első világháborúban indult be. Eleinte a hadsereg volt az első fenntartója a konzerviparnak, de később - kénytelen-kelletlen, a tömeges élelmiszerhiány miatt - beszivárgott a hétköznapi életbe is, a hátországba is. Azt tudtad, hogy a Weiss testvérek küldték az első gulyáskonzervet Bécsbe, és az olyannyira elnyerte a tábornokok ízlését, hogy Weiss Manfrédék a tölténygyártás mellett kifejlesztették - elsőként a világon! - a forró vízben oldódó kávéport? Sőt, a Globus márkanevet is Weiss Manfréd jegyeztette be 1924-ben. Úgy reklámozta konzervjeit, hogy "nem érdemes befőzni! Csak akkor takarékoskodunk igazán, ha a legjobb minőséget vesszük olcsón!" Neki legyen mondva... én azért inkább befőzök magam.

Megjelentek a pótszerek, élelmiszerek helyett a gyakran silány pótlékok: limonádékocka, málnaszörpkocka, zsír helyett a margarin, csontzsír, zsírvaj, paradicsompüré (igen, ez is zsír helyett), megjelent a hitlerszalonna előzménye, a Kriegsmus, amelybe a gyümölcs mellé tököt, sárgarépát is kevertek. Ekkortájt lett fontos a pótkávé, és jelentették be, hogy a takarékosság jegyében nyilvános helyen délután háromtól este hétig semmilyen kávét sem lehet kiszolgálni. Jöttek a műlevesek, a tojásporok, sörpótszerek, tejporok és a többi. Megindult aztán a pótszerek hamisítása, ahogy kell. Rendeletileg kellett közbelépni a semmiből meggazdagodni vágyók ellen.

És jegyek.. a hús, a cukor, a liszt, a zsírjegyek! Meg az asszonyok fantáziája, amely a semmiből is képes volt valamit alkotni. Megjelentek a takarékos főzés szakácskönyvei, mint például Madár Imréné: Filléres főzés és hustalan napok 150 ételreceptje. Szükség is volt rá, így lehetett tehéntőgyét vadasan az asztalra tenni.

Ezeket és még sok mást tárgyal Fehér Béla és Szécsi Noémi könyve, ízesen, hitelesen, korabeli plakátokra, forrásokra, újságcikkekre támaszkodva. Kifejezetten üdítő folt a dokumentarista irodalomban. Lehet szörnyülködni, ciccegni, sziszegni, csodálkozni: ez volt, így volt. 

Ha felkeltettem az érdeklődésed, a képre kattintva megvásárolhatod!

Kövess minket a Facebookon is!