Egy fiatal szír úszóversenyző lebilincselő, felejthetetlen, inspiráló története arról, hogyan menekült el a háborúból, miként mentette meg menekülttársait a tengeren, és milyen viszontagságos úton jutott Németországba, majd onnan a riói olimpiára.
Általában a poszt végére írom le a véleményem, de most úgy döntöttem, inkább azzal nyitok. Itt van ez a 20 éves lány, Juszra Márdini (Yusra Mardini), aki a szír háborúk elől menekült tengeren és számos országon keresztül egy szebb jövő felé. Egész életében úszóversenyzőnek készült, ám a háború közbeszólt, és arra kényszerült, hogy elhagyja hazáját. Ebben a könyvben elmeséli történetét, hogy miként élte túl ezt a veszélyes utat. Lebilincselő, félelmetes, drámai és rettenetesen inspiráló történet arról, hogyan jutott el a háborútól a biztonságig. Arról is mesél, miként juttatta kitartása a riói olimpiára az Olimpiai Menekültcsapat tagjaként és azóta is segíti a menekülteket jószolgálati nagykövetként, de persze csak az úszás mellett.
A nemzetközi sajtó sokat foglalkozott a fiatal úszónő életútjával. Sajnos nálunk nem sokan ismerik a nevét, ezért nagyon örültem, hogy az Agave Könyvek elhozta nekünk a könyvét. Remélem, még több emberhez eljut az üzenete: a menekültek hétköznapi emberek, akiket a háború borzalmai kényszerítettek arra, hogy hazájukat elhagyják. Mindenkinek bátran ajánlom a könyvet! Engem magával ragadott és egy este alatt végig is olvastam.
A történet egész kicsi koráig nyúlik vissza. Elmeséli, miként tanította őket az apjuk úszni, őt és három évvel idősebb nővérét, Sarát. Kemény kézzel edzette a lányokat. Juszra akkor még nem érezte magáénak az úszást. Egészen addig, amíg 2004-ben végignézte a tévében az olimpiai közvetítést, és látta Michael Phelpst, ahogy a győzelem mámorában magasba emelte mindkét karját.
"Nem én döntöttem úgy, hogy úszó leszek. De abban a pillanatban eldőlt a sorsom. Ég bennem a tűz. Ökölbe szorítom a kezem. Már nem érdekel, mibe kerül, követni fogom Phelpst a csúcsra, egészen az olimpiai aranyéremig. Soha nem adom fel."
Ekkor még csak hat éves volt, épp iskolakezdés előtt. Damaszkuszban éltek, ahol apjuk beíratta őket a városi ifjúsági úszócsapatba. Neki nemcsak az iskolai élet kezdődött akkor, hanem úszói pályafutása is. Nem sok nő választja náluk az úszást. Legtöbben kamaszként hagyják abba az úszást. Valaki aki azért, mert nem lát benne jövőt, valaki az egyetemet választja, és vannak olyan muszlim nők, akik ekkor döntik el, hogy a visszafogott iszlám öltözködést választják.
"Szíriában senkinek sem kötelező hidzsábot viselnie, és sok muszlim nő dönt úgy, hogy nem öltözködik így, különösen a nagyvárosokban. Mindkettő teljesen elfogadott a hívő muszlimok számára, ha a ruháik nem mutatnak túl sokat a testükből. Ezen a ponton ütközik az úszás a hagyománnyal. Ha az ember fürdőruhában edz, nehézséget jelent hidzsábban járni. Pedig a dolog világos: úszás közben nem viselünk hidzsábot."
Részletesen leírja, milyen kemény és áldozatos munkával jár, ha valaki az úszásra építi a karrierjét. Eközben az iskolát sem hanyagolja el. A tanulásban sem hagyta cserben a versenyszellem, ott is mindig az osztályelsőség a cél. A rengeteg edzés és kitartás meghozta gyümölcsét. Tizenkét évesen bekerült a szír válogatottba, ezzel egy időben a környező országokból átszivárog hozzájuk is a pokol.
2011 tavaszán Líbia lángokban állt, azt gondolták, náluk ez nem történhet meg. És sajnos mégis. Egyre több városból érkeztek hírek felkelésekről, melyek végül elérték a közeli városokat is. Szüleik eleinte óvták a gyerekeket a hírektől, hisz még csak kamaszok voltak. De amikor barátaik elköltöztek más városokba, tudták ők is, hogy baj van. Májusban már ők sem nagyon mozdultak ki. Az iskola, az uszoda és az otthonuk volt a menedékük, miközben várták, hogy a lövöldözéseknek és robbantásoknak vége szakad.
Elérkezett a nyár, mikor a felkelések már az otthonukat is elérték. A nyári szünetben már sehova sem mentek. Otthon nézték a híradásokat és reménykedtek, hogy minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Ősszel visszatértek az iskolába. Feszült a hangulat, de az első komoly pofon 2011 decemberében érkezett, amikor negyven ártatlan járókelő esett öngyilkos merénylők áldozatául ott, ahol édesanyja is dolgozott.
"A robbantás sokkolóan hat ránk. Először érezzük igazán veszélyben magunkat, először érezzük azt, hogy bármikor meghalhatunk, csak mert rosszkor vagyunk rossz helyen. [...] A felkelések egyre súlyosabbá válnak. Januárban homokzsákok jelennek meg Damaszkusz utcáin. Fegyveres katonák állnak őrt mellettünk, és minden elhaladó autót megállítanak. Ellenőrzik a személyi igazolványokat, mindenkitől megkérdezik, honnan hová tartanak. Gyakran még át is kutatják a kocsikat."
Pár hónappal később egyik éjjel már arra ébrednek, hogy az utcájukban hallják a fegyverropogást, de másnap minden megy tovább, míg egy nap nem jutnak haza, tankok állják útjukat. A hadsereg és a lázadók összecsaptak, a kormány ki akarta füstölni az összes fegyverest. Juszra és családja, apja kivétel egy másik városba menekül a nagyanyjához. Ekkor zajlik az Ázsia Gyermekei Játékok, ahova a szír válogatottal Juszra is elutazott, s míg ő érmeket nyert, s azt hitte otthon most minden rendben, csak tovább romlott a helyzet.
"...azzal gyötröm magam, hogy megértsem miért akarhat bárki is harcolni. Miért akar gyilkolni, hogy aztán ő maga is halottként végezze."
Egyre sűrűbbek a bombázások, végül egy másik városba, biztonságos környékre költöznek, ami nem olcsó. Anyja mellett nővére is munkát vállal, apja pedig Jordániában vállalt állást és onnan küld amennyit csak tud. Biztonságban voltak...egy ideig.
"Egy nap lefelé tartok a hegyoldalon levő lakásunkból Malkiba, amikor egy akna csapódik az útra. Beleremeg a föld, én pedig egy közeli gyógyszertár bejáratához vetődök. Az összes kirakat betörik, és a szilánkok beterítik a járdát. Ha két perccel korábban csapódik be az akna, meghaltam volna. Szinte fel sem fogom, milyen közel jártam a halálhoz."
Azt veszik észre, hogy barátaik sorra köddé váltak, elhagyták Szíriát, és bár nem tudja, hogyan jutottak oda, kikötöttek Belgiumban, Németországban, Svédországban, Franciaországban. Vannak napok, amikor békésnek tűnik a helyzet, aztán újabb robbantások, lövöldözések. Már a két lány is Európába akar menni. Nem látják a jövőjüket Szíriában.
Végül összeáll a terv. A két lány rokonokkal együtt elmegy Németországba, Hannoverbe, ahol Sara barátnője várja őket. Majd ott beadják a családegyesítési kérelmet, így anyjuk és a 7 éves húguk utánuk mehet. Nem kockáztatják, hogy a hét éves leányzóval vágnak neki a tengernek. És a történtek fényében ez jó döntés volt!
"Nem olcsó mulatság, de a legbiztonságosabb az, ha repülővel hagyjuk el Szíriát. A szíreknek ekkor még nem kell vízumot igényelniük Törökországba. [...] Az út veszélyes része Törökországban kezdődik majd, miután felvettük a kapcsolatot az embercsempészekkel, akik átvisznek minket hajóval az egyik görög szigetre. Ha elérjük Görögországot, már Európában vagyunk. Onnan 2500 kilométert kell megtennünk Németországig busszal, autóval vagy vonattal. Ha kell, kész vagyok akár gyalog megtenni az utat."
2015 augusztus 12-én elhagyták Szíria légterét, ahonnan kezdetét vette megaláztatásaik sora. Először a bejrúti reptéren, ahol úgy néztek rájuk, mintha az arab világ legalja lennének. Isztambulban barátok segítettek nekik, aztán jöttek a csempészek, akik 1500 dollárért kínáltak utat csónakkal Görögországba. Először buszokra pakolták őket, sok másik emberrel együtt, majd pár nap gyötrődés a parton és végül egy lélekvesztő motorcsónakban indulnak neki a 10 km-es útnak a legközelebbi szigetre.
Mikor a túl nagy tömegtől a csónak elkezdi megadni magát, a süllyedést megakadályozták azzal, hogy Juszra, Sara és két férfi a vízbe ugrott. A hullámok még mindig veszélyesen dobálták a csónakot, de a négy bátor fiatal irányban tartotta. 20 ember, nőkkel és gyerekekkel a halál torkában. A parti őrség segítségét kérik. A görögök közlik, hogy forduljanak vissza, a törököket pedig nem érik el.
"Újabb hullámot lovagol meg a csónak, ami kilencven fokkal jobbra lendíti, és ettől hatalmas vízsugár löttyen a csónak belsejébe. Rúgkapálva visszatereljük a csónakot, de ekkor telibe kapja egy újabb hullám. A kötél vörösre dörzsöli a tenyerem. Átlósan körbetekerem a csuklómon, és az ujjbegyemre pillantok. A bőröm összeráncolódott, kiszáradt és elfehéredett. [...] Másfél órája lehetünk a tengeren."
Az első akadályt végül, ha nehezen is, de sikerül legyőzniük. A két fiatal úszó megmentett mindenkit, és immár Európában tölthetik az éjszakát. A szigeten nem ők voltak az elsők, csak abban a hónapban már több mint 80 ezer menekült érkezett a tengeren az országba. Ekkor már hét napja úton voltak. Végül csempészek során át eljutnak először a görög-macedón határig, majd jöhet a szerb határ, és utána átjutottak Magyarországra, ők is megjárták a Keleti Pályaudvart. Ekkor már három hete voltak úton. Végül Bécsen keresztül eljutottak Berlinbe.
A lányok 25 napos útja
Mindenhol kisebb vagyont nyúltak le tőlük a csempészek, bár a legdurvább, hogy a csónakban hagyták volna őket meghalni. S mire elérték a célállomásukat minden pénzük elfogyott.
"Nagyon sok a félreértés a pénzt illetően. Vannak, akiknek nehezére esik elfogadni a tényt, hogy akik Európába jutottak, azok otthon jómódúak voltak. Minden szír menekült, akit ismerek, legalább háromezer dollárt költött arra, hogy Németországba jöjjön. Sokan közülük mindenüket eladták: a házukat, a kocsijukat, mindent, amijük csak volt. [...] Akiknek se félretett pénzük, sem bármiféle pénzzé tehető vagyontárgyuk nem volt, azok a jordániai, libanoni és törökországi menekülttáborokban kötöttek ki."
Miután a bürokrácia már részükre megvolt, elkezdték intézni a papírokat, hogy anyjukat és húgukat is Németországba juttassák. Ezután jöhetett a jövő tervezése. A 17 éves Juszra nem mondott le olimpiai álmairól, el is jutottak egy úszóegyesülethez, ahol Abu Atef, a tolmács segített nekik. Végül az egyesület vezetője elégedett volt a lányokkal és helyet kaptak a Wasserfeundénél. Ráadásul ezzel együtt még a klubházukban szobát is kaptak.
Az úszócsapatnál érte a hír, hogy a NOB létre akar hozni egy menekültekből álló csapatot (ROT - Refugee Olympic Team). Mivel már néhány nemzetközi versenyen érmeket is szerzett, felmerült Juszra neve is a jelöltek között. Először sértőnek érezte a dolgot. Oké, hogy a vágya volt az olimpia, de nem azért akart kijutni, mert menekült, hanem azért mert kiváló úszó, aki megharcolt a helyéért. Végül rádöbbent, hogy az új élet reményében érkezett az országba és harca a túlélésért, az álmaiért inspiráló lehet másoknak is.
Juszra az olimpiai sajtótájékoztatón Rióban (Fotó: Qin Lang / NurPhoto)
És bár élete első olimpiai szereplése inkább szólt a politikáról, mint az úszásról, mindent megtett, hogy jobb és jobb legyen dacára a felkészülési idő szűkösségének. Közben rettenetesen megviselte a médiacirkusz, ami körülvette. Az olimpia után New Yorkba utazott, ahol az ENSZ Közgyűlésének menekültügyi csúcstalálkozóján köszöntötte az Egyesült Államok elnökét, Barack Obamát. Lehetősége volt elmondani a világ vezetői előtt az üzenetét:
"Az, amit átéltem, lehetőséget adott számomra, hogy hallassam a hangom. Tenni akarok érte, hogy az emberek másként gondolkodjanak a menekültekről. Hogy megértsék, az emberek nem szabad akaratukból menekülnek el a hazájukból. Hogy a menekültek ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bárki más. Mi is nagy dolgokra lehetünk hivatottak, ha lehetőséget kapunk rá.".
Juszra Márdini a UNHCR jószolgálati nagyköveteként Svájcban 2017-ben
Köszönöm a lehetőséget az Agave Könyveknek!
A borítóra kattintva elérhető a könyv a kiadó honlapjáról, mindig kedvezményes áron!
Kövess minket Facebookon is!
