"Eléggé jól" felnevelni fiúgyermekünket
nem is hinnénk, mekkora kihívás.
Én már csak tudom.
A Partvonal Kiadó idén jelentette meg az alábbi pszichológiai tárgyú kötetet Meg Meeker tollából, Anya és fia címmel. A hívószavak, anya és fia nem véletlenül lettek kiválasztva: a szülőség specifikus részére, a fiúkra lett kihegyezve az anya aspektusából.
Másképp kell bánni egy fiúval, mint lánygyermekünkkel. Na, ezt speciel csak elméletben tudom, gyakorlatban sosem volt lehetőségem kipróbálni, ami ennyi idő után már nem is baj. Akinek két vagy több gyermeke van és ezen belül fia és lánya is, biztosan megerősíti, amit írtam feljebb: mások a fiúk, mint a lányok, másra kell itt és másra kell ott figyelni.
A szerző, Meg Meeker
Dr. Meg Meeker gyermekorvosként 25 éve foglalkozik a gyerekek fizikai és lelki egészségével, elsősorban kamasz gyerekek és szüleik tanácsadójaként. Közkedvelt szakértőnek számít hazájában, aki gyakran szerepel különféle televízió és rádióműsorokban. Michigenben, Traverse Cityben él, ahol férjével, Walterrel közös orvosi praxist vezet. Négy gyermek édesanyja.
A fiús anyának elég merésznek és bevállalósnak kell lennie, hogy képes legyen helytállni a fiúgyerek csecsemőkorától felnőtt férfi koráig. Igen, emlékszem, amikor nekem kellett megmondanom a fiamnak, hogy egy laza pillantást vetve nemi szervére, nagy vagy kicsi vagy közepes-e és főleg melyik egészen biztosan. Merthogy nem tudta eldönteni, az apja meg már nem élt, akitől netán megtudhatta volna. Ilyen helyzetekben nincs helye szégyenérzetnek, ez nem perverzió.
Az én feladatom volt koordinálni családi kapcsolatai felé, figyelembe véve korosztályi sajátosságait. Sosem fogom elfelejteni, amikor női értékekről, belbecs és külcsín egységéről meséltem az akkor 19 éves fiamnak, aki csak sajnálkozva tárta szét a karját: anyu, nekünk (19 éveseknek) még nem fontos az, ami a fejében van.... és tényleg nem volt az.
Persze, arra is emlékszem, amikor már úgy érezte, rátelepedek. Mennyi idős lehetett? 13-14 éves? Cirka. Előttem van az egész. Erzsébet-híd, Pestről Budára mentünk át, cél a Gellérthegy volt, természetesen gyalog. Akkor mondta, hogy most már keressek magamnak más társat kirándulásaimhoz, ő kinőtt abból, hogy az anyjával töltse el az időt. Kínos is volt, szégyelltem is, mérges is voltam magamra, meg is értettem őt, mégis megütődtem, és meg is sértődtem rá fél perc időtartamra, mindezt egyszerre, ahogy kell egy ilyen pillanatban. Nem emlékszem, hogy mondtam-e valamit erre, valószínűleg elakadt a hangom. Valóban, onnantól soha többé nem hívtam el magammal sehová. Sehová. Elengedtem a kezét. Vagy inkább ő engedte el az enyémet.
A kötet segít levetkőztetni azokat az anyai hibákat, amelyeket én, és szerintem legtöbb kortársam is elkövet(ett). Vékony pengeélen egyensúlyozunk és rettenetesen könnyű bármerre elbillenni róla, de ha meg az élén maradunk, megvág a rohadék. Egyszerűen nem lehet jól kijönni belőle. Fiaink kamaszkora körül indul a banzáj, amikor semmi sem elég jó se nekünk velük, se nekik velünk kapcsolatban. Mi, anyák ledöbbenünk a hirtelen változástól, ami fiúnk testében lezajlik, a mutáló hang mögül kikandikáló, alakulgató férfi ijesztő, csupa sarkos, csupasz idegvégződés, akinek néha az is veszekedés kezdete lehet, hogy megkérdezzük: hogy aludtál? Fizikailag megerősödik, és egy-egy dühkitörése akár félelemmel is tölthet el bennünket.
Hová lett a kezelhető fiunk?
Gyermekeink pedig ugyanezt kérdezik: hová lett a kezelhető anyánk?
A korlátok, az áldott, átkozott, állandóan feszegetett korlátok... eldönteni, hogy melyik falba engedjem belerohanni, méghozzá fejjel azt az idegesítő gyereket - aki, mondjon bárki bármit, 14-16-17 évesen még mindig gyerekésszel bír - szóval, akinek első számú célpontja mindig is én voltam, mindig is én leszek. Mindig is engem kellett meggyőzni, hogy ezt vagy azt megteheti, mindig is engem kellett gyalázni, ha mégsem. Napi több órás beszélgetések, ahol sosem tudtam, célt érek-e. Rettegni, hogy mi lesz terjedelmes verekedések, igazságszolgáltatások végeredménye és nem beleszólni, csak elmondani a véleményemet és sorsra, istenre, bárkire rábízni, hogy nem csinál túl nagy baromságot ez a fiatal bika erejével bíró, még nem felnőtt, de már nem is gyerek fiam. Idegen volt tőlem az egész. 15-17 éves lányként sosem merült fel bennem, hogy verekedéssel kellene rendeznem konfliktusaimat, pedig nem voltam gyenge virágszál. Nálunk kosár tengerivel a vállamon betakarítás idején fel kellett menni létrán a padlásra százszor is, én ástam ki az udvaron vízvezetékhez, derítőhöz a nyomvonalat 15 évesen apámmal, és nem volt újság, hogy az 50 kilós cementes zsákot fel kellett emelni, arrébb kellett tenni. Tehát erős voltam, és mégsem használtam konfliktusmegoldásra.
Hát.. a fiúk használják. Zaklatottan, türelmetlenül, hevesen és kissé rettegve, de mégis elborult aggyal. Na, ezt elfogadni.. ezt kezelni... ehhez igazán felkészült anya kell. Ha sikerül.
Hol tudtam "eléggé jól" vizsgázni anyaként? Amikor a fiam is segített barátain konfliktusos helyzetekben, és saját szavaimat hallottam vissza tőle nekik adott tanácsaiban. Mintha hájjal kenegettek volna.
Így van ez, emberek. Hogy ti is túl tudjátok élni fiaitok kamaszkorát és könnyebben vegyétek az akadályokat, mint anno én, javaslom figyelmetekbe a kötetet.
Szeretnél többet tudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál kedvezményesen beszerezheted!
Köszönjük, Partvonal Kiadó!
Érdekelnek a könyvújdonságok? Hogy mit olvass és mit ne? Kövess bennünket Facebook-on is!
Meg akarod változtatni a világot? Vesd be az ágyad! Komolyan! Érdekel? Kattints!
