Az élet meghatározó része a halál. Nem csak azért, mert a vége, hanem azért, mert életünk során óhatatlanul találkozunk a halállal. Sokszor sajnos közeli családtagokat, barátokat veszítünk el, idővel a nagyszüleinket, szüleinket is. Ezért is fontos, hogy tudjuk kezelni. A ti családotokban tabu volt a halál?

Nálunk nem volt tabu, de nem is volt róla sok szó. Nagyszüleim vallásosak voltak, én a magam részéről 5-6 évesen elámultam azon, hogy milyen okos is az emberiség, közösségi szerepjátékot talál ki magának! (Azt ugyanis akkor sem tudta nekem senki megmagyarázni, hogy feltámadás meg csodák léteznek. Nekem, aki 6 évesen a hangyák életéről és az atmoszféra összetételéről tartottam kiselőadást a családnak, selypítve magyarázva, hogy a termoszféra magasságában van a sarki fény, hogy pozitív és negatív töltésű részecskék okozzák, és hogy a hangyák hogyan tartanak háziállatot, hogyan harcolnak? Esélytelen volt már az egyház akkor is, hogy elhiggyem, amiket tanít. A kedvenc gyerekkori könyveim mind gyerekeknek (néha felnőtteknek) szóló ismeretterjesztő könyvek voltak, amikor faltam az állatos és tudományos tévéműsorokat, és szerencsére volt három (sokkal) idősebb testvérem is, meg a szüleim, nagyszüleim, akik beszélgettek és játszottak is velem. 

Nem emlékszem arra, hogy mi volt az első élményem a halállal kapcsolatban. Talán azért, mert sosem volt tiltva, hogy olyan filmet nézzek, amiben meghal valaki, vagy simán nézhettem a természetfilmeket is, amiben bizony halnak meg állatok. Sokszor véresen. A mai napig empátiával, de racionálisan állok a halálhoz és a haldoklóhoz. Gyerekkoromban néha halt meg távoli rokon vagy ismerős, de én nem igazán voltam érintett. Nem volt tabu sem a temetés, sem maga az egész téma, és tehettem fel kérdéseket is. 9 éves voltam, amikor először érintett személyesen a halál. A szeretett kutyámat vesztettem el. Napokig sírtam, nagyon összetörtem, és sokáig nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem láttam a holttestét, nem láttam, mi történt. Rollyról (így hívták) tudni kell, hogy egy neveletlen, szökős kutya volt, és akkor már vagy egy hete nem láttam. Fajtájához képest hatalmas termetű, különleges skót juhász volt, egyik szeme barna, másik világoskék (de nem volt vak), kajla fülű, aranyos kutya. Sokan tudták a környéken, hogy a miénk, és aki elütötte, az is tudta. Nem hozta ide, állítólag nagyon csúnya baleset volt, azonnal életét vesztette. A kiserdő szélére vitte, és szólt apámnak. Bátyámmal kimentek megnézni, és tényleg ő volt, el is ásták ott az erdő szélén. Én is meg akartam nézni, de amikor bátyám visszajött, csak annyit mondott csendben, halkan, hogy ne nézzem meg, jobb lesz úgy. Kérdeztem, hogy miért, és akkor elmondta, hogy milyen sérülései vannak, hogy nyílt törések, hogy látszik a gerince, hogy véres, hogy... és különben is már elásták. Nagyon emlékszem erre a pillanatra, mert az volt az egyik első, és hosszú ideig az utolsó... nem is tudom, hogy fogalmazzak, nem jó szó, de... szeretetmegnyilvánulás a bátyám részéről. Nem jó, mert tudom, hogy szeretett, amikor idegesítő gyerek voltam, akkor is, de sosem "nyerhettem" ellene. Sosem hagyta, hogy igazam legyen, sosem nyerhettem játékban, ha kellett, csalt is, és akkor sem, ha tényleg igazam volt. Azt hiszem, ez afféle rosszul értelmezett férfiúi büszkeség volt részéről: nehogy a saját húgának igaza legyen vele szemben. :) De ez meghatározó pillanat volt számomra mégis, az, ahogyan akkor hozzám szólt, ahogyan elmondta, mi történt, és az, hogy attól tartott, hogy rossz lenne nekem, ha látnám a szeretett kutyámat úgy, ahogy. Egy megnyilvánulása annak, hogy félt, hogy szeret, hogy fontosnak tart. Ja, a mi családunkban sosem volt divat, és a mai napig sem az, hogy elmondjuk vagy kinyilvánítsuk a szeretetünket, a büszkeségünket, az érzelmeinket egyébként. Talán ezért is volt ez meghatározó számomra. 

Épp betöltöttem a 12-t, amikor közelebbről is megismerkedtem a halállal. A nagymamám egy este rosszul lett: agyi trombózisa volt, és lebénult a bal oldala. Miután kiengedték a kórházból (79 évesek voltak ekkor nagyapámmal), a szüleim úgy döntöttek, hogy hozzánk költöznek, mivel mama sajnos félig magatehetetlen volt, papa meg már gyenge ahhoz, hogy segíthessen neki. Néhány hete már itt éltek, mama lábadozott, kapott egy járókeretet, és lassan járkált egy-egy kört a folyosón, már tudta használni a wc-t segítséggel, segítség nélkül pedig át tudott ülni egy ágy melletti székre. Szellemileg tiszta maradt mindvégig. Akárhányszor elmentem a kisszoba ajtaja előtt, mama mindig mormolt. Imádkozott. Neki ez így nem volt élet, ő meg akart halni, soha, senkinek a terhére nem volt. Nem így akarta befejezni az életét, félig magatehetetlenül, szégyellve magát, amiért néha pelenka kell. Nem sokkal később, még azon a nyáron eltávozott. Emlékszem arra a napra. Hétfői napon került kórházba, csütörtök volt. Aznap terveztük, hogy meglátogatom én is meg papám is. Aztán reggel apum telefonált anyumnak, hogy már nem kell bemenni, mama meghalt. Mi ekkor papámmal itthon maradtunk, anyum meg szólt a bátyjának, és bementek együtt, elkezdtek intézkedni. Arra már nem emlékszem, hány nappal később és mikor volt a temetés. Azt tudom, hogy utáltam az egészet. Külsőségnek gondoltam, főleg a torral együtt, amire aztán a legkevésbé sem volt szükségem, és meglátásom szerint senkinek nincs. Viszont láttam mamám testét. Amikor hazahozták a kórházból, idehozták a házhoz azonosítani, hogy tényleg ő az. És én is megnéztem. Enyhe mosoly volt az arcán, kisimult a bőre, mint aki alszik. Csak a haja volt nedves, de szépen fésült, és mivel kórházban halt meg, boncolták is, a ruhája alól kilátszott a vágás felső része. Anyukám nagyon rosszul viselte a halálát, és mivel addigra a testvéreim - bátyám kivételével - elköltöztek, saját családjuk volt, sokat beszélgetett velem. Sírva, mesélte az emlékeit, az álmait, hogy mennyit álmodott a mamával, hogy mennyire hiányzik neki. Épp nemrégen mondta, hogy megint vele álmodott, és már milyen régen nem. És hogy mennyire nehéz volt neki az az időszak. Tudtam, hogy az volt. Azt hiszem, én akkor, 12 évesen hamarabb feldolgoztam a szeretett mamám halálát, mint ő, bár más ugye, mert neki az édesanyja volt, az összes gyerekkori emléke, minden hozzá volt köthető. Kicsit több, mint egy évre rá papám is meghalt.

Azóta igazán közeli családtagot vagy barátot nem veszítettem el, csak szeretett háziállatokat, kutyát, macskát.  Tudom, hogy az igazán nagy törések és fájdalmak még előttem vannak. A szüleim, neadjisten a testvéreim elvesztése. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz. Főleg, mert én mindig is inkább egy magamban feldolgozó típus voltam. Mindig is én voltam az, már gyerekként is, akinek az anyukája, a barátai beszélnek az érzéseikről, és aki megérti, meghallgatja. Én voltam a hallgatóság, és vagyok mai napig is, a saját érzelmeim és gondolataim a saját részem, ritkán és keveseknek adom csak ki, a nagy részét magamban tartom és feldolgozom egymagam. Ez nem feltétlenül jó, de mindig is így volt. És tudom, hogy ha valami történne a szüleinkkel, a testvéreim számára a párjaik mellett ugyanez leszek. A hallgatóság. Akinek sírhatnak a vállán, akinek elmondhatják a legmélyebb érzéseiket, gondolataikat is, és aki magában fogja tartani a sajátjait, és kiadni vagy feldolgozni a maga módján. Azt hiszem, én így tudtam minden sérelmemet feldolgozni mindig is. Hogy meghallgattam másokét, tanácsot adtam nekik vagy csak megértést, és ennek fényében másképp láttam az enyémet is. Van egyetlen egy nagy sérelmem, a szeretett nagymamámhoz és főleg anyámhoz kapcsolódóan, és azt egyetlen egyszer adtam ki magamból, és azt azóta sem felejtettem el. Csak megbocsátottam. Megpróbáltam. De még mindig fáj. Egy jelentéktelen, bagatell apróság igazából. De a legfájóbb apróság, amit a legnehezebb volt feldolgoznom.

Nem tudom, mi a jó megoldás. Nem vagyok egy temetőbe járó, vagyis de, mert szép szokott lenni, ma este is tervezem, hogy kimegyek párommal (ő még nem tud róla), és ha már ott vagyok, két gyertyát viszek, ahogy mindig. Egyet a nagyszüleim sírjára, egyet pedig a temető legrégibb, rég elfeledett sírjára, amit már senki sem gondoz. De alapvetően tartom, hogy nem így kell emlékezni, hogy ez csak külsőség. Évente egyszer elmegy ilyenkor mindenki az ország több részén egy temetőbe, hogy aztán még egy évig ne menjen, és ne is nagyon gondoljon az egészre. (És erős késztetést érzek, hogy ennek a sok műanyag vacak mécsesnek a környezeti hatásait elemezzem, de nem teszem. Éppen ezért szoktam csak egy kicsi gyertyát gyújtani, lehetőleg szójaviaszból vagy méhviaszból készültet.) A helyi sírt, nagyszüleim sírját rendben tartjuk. A másik nagyszüleim sírjához és dédanyám sírjához évente egyszer megyünk, és ilyenkor, egyszer rendbe rakjuk. Az anyai nagyszülőkről vannak szép és kedves emlékek, meg vicces emlékek is bőségesen. Beszéljetek a gyerekekkel a halálról. Ne hazudjatok nekik. Csak a szintjükön. Ne mondjátok, hogy a nagyi nyaralni ment, amikor kórházban van és beteg, vagy már eltávozott. Egy ember egészséges fejlődéséhez kell a halál. Hadd tartson kisállatot a gyerek. Gondozza, nevelje, szeresse. Egyrészt nagyon fontos, hogy megtanulja, hogyan bánunk egy állattal. Egy állat több empátiát képes ébreszteni. Másrészt az is fontos, hogy el tudjon búcsúzni, ha itt az idő. Lehet beszélni mennyországról, angyalokról, felhők szélén üldögélő és csillagok szemén át lenéző ősökről. Én nem tettem ezt sosem a testvéreim gyerekeivel. Elmondtam, én mit gondolok, mit hiszek. A szüleik is elmondták. Mára a gyerekek felnőttek, és levonták a maguk következtetéseit, kialakították a maguk hozzáállását a halálhoz. És ezzel együtt az élethez is.

Tibeti könyv életről és halálról

Kövess minket Facebookon!