Nincs isten, mert ember sincs -
erre a konklúzióra jut a könyv főhőse,
Mose Inbar, nyugalmazott dandártábornok,
miután 50 évvel azelőtt Mojzesz Bernsztajnként
túléli a varsói gettót annak az embernek védelme alatt,
aki mellesleg felnégyelte az apját.
Hol a csavar az egészben? Mert hogy van, az biztos.

A Typotex Kiadó újabb újabb remekművet adott ki Szcepan Twardoch tollából, A király címmel. Nincs mit szépíteni a dolgon: Varsó a második világháború előestéjén, az alvilág, és azon is belül a zsidóalvilág  szemszögén átszűrve, ami gyakran erőszakos, néhol pikáns, máskor rettenetes és gátlástalan, de mindenképpen hatékony. A varsói zsidók között is létezett bűnözői életforma (hol nem?), akik mindenre fel voltak készülve, zsebükben a politikai és gazdasági hatalom, rendőrök félrenéznek, ha útjuk kereszteződik, de arra, ami feléjük közeledik a németek jóvoltából, senki sem lehetett felkészülve.

A könyv főhőse Mojzesz Bernsztajn, akinek egyszerű, zsidó apja képtelen a védelmi pénzt kifizetni a környéken uralkodó maffiaszerű bandának. A tartozással kapcsolatos magatartást a mű másik főhőse torolja meg: Jakub Szapiro, aki ennek a haszonszerzésre és érdekérvényesítésre szakosodott csoportnak a behajtója. A példa statuálás egyszerűen brutális: az apát Mojzesz szeme láttára a szakállánál fogva húzzák ki az ágyából. Mojzesz soha többé nem látja. Még nem tudja, hogy négy felé vágva szórják szét környéki elhagyatott bányákba, tavakba, amikor a 17 éves fiút a trauma arra sarkallja, hogy örökre hátat fordítson a zsidó külsőségeknek. Levágatja a pajeszét, eldobja zsidó ruháit és nem érdeklik tovább se az étkezési előírások, se a családja, soha többé nem megy haza. Másnap részt vesz egy boxmeccsen, amire jegyet Szapiro küld neki. Ez fordulópont az életében: Szapiro szárnyai alá veszi.

 A 67 éves Mose Inbar tábornok pedig folyton beleszól ötven év tapasztalataival az akkori folyamatokba. Azt teszi, amihez ért: értékel, elemez, rövid, tömör tőmondatokkal ad érzelmi töltést és lökést az akkori eseményeknek. Fanyarul, keserűen ül egy írógép előtt, és azt sejteti, most megint bajban van. Nyugdíjazták, félreállították, felesége elhagyni készüli őt, fiai az isten se tudja, merre járnak a világban, neki pedig szüksége van egy stratégiára, amely a hirtelen rászakadt idővel és borzasztó emlékeivel megbirkózik. Így felváltva őrlődik az idősíkok között - egyik mondatban Varsóban vagyunk 1937-ben, a másikban 1987-ben Tel-Avivban és még csak meg sem ütközünk rajta.

Az idő halad, Mojzesz Bernsztajn nem akar többé Mojzesz Bernsztajn lenni. Szapiro akar lenni. Ez fontos, mondhatni kulcsmondat. Bár fél maradni és fél menni is, de még mindig jobb mentorának gátlástalanságával, erőszakosságával szembesülni, mint áldozattá válni. A fiú mindent, amit csak tud, elles tőle és profitál a tanultakból 50 éven keresztül. Céltudatosságot, nyers tenni akarást, profizmust, szenvtelenséget. Csak azzal nem számol, hogy áldozattá nem csak bukással lehet válni, hanem győzelmek sorozatával is. A szerző antihőst alkotott, te olvasó tudod-e szeretni majd? Megérteni, mit miért csinált?

Olvastam, olvastam, szememben visszatükröződtek a helyszínek színei, fényei, láttam magam előtt az 1937-es luxuskocsik belsejét, freccsent a vér, viszolyogva éreztem ínyemben a kivert fogakat, erős jellemrajzok alapján értettem meg Szapiro asszimilálódását, erőszakossá válásának fokozatait, zsidó hagyományainak elhagyni kívánt, de mégis élő gyökereit. Azért választott más párt magának, mert aki a mindene volt, az nem tudta gyermekekkel megajándékozni, de kapcsolatuk erős maradt akkor is, amikor már máshoz tartozott a férfi. Láttam magam előtt a pitiáner megaláztatásokat, érteni véltem, miért lehet példakép az erőszak és annak alkalmazója. Világos volt a katyvaszban, miért karolta fel Szapiro Mojzeszt, és azt is értettem, hogy ekkora trauma után miért szeretne a vékonydongájú fiú a győztesek közé tartozni. Fülledt erotika Varsóban, nihil Tel-Avivban, tervek, erő, problémamegoldások Varsóban, mellőzöttség, öregség Tel-Avivban, és így tovább. Fény és árnyék. De tényleg az a fény és tényleg ez az árnyék? A szépen berendezett varsói lakás után a tel-avivi szoba sivársága, reménytelensége lelombozó. Mintha a Király és a Koldus színhelyeit látnánk. Akkor és Most. Akkor Jó volt. Most Rossz. De mi volt akkor Jó és mi Rossz most? És Miért?

A regény jelképekben tobzódik: állandó visszatérő motívum az ámbrás cet (Jónás példája a Bibliából), emlékszünk rá, ugye? Az Úr elküldi Ninivébe Jónást, hogy prédikáljon a gonoszság ellen, de Jónásnak esze ágában sincs odamenni és agyonveretni magát ilyen próféciákkal. Az Úr ezért egy cethal gyomrába vetette, amíg jobb belátásra nem térül és végül elmegy Ninivébe beteljesíteni sorsát. Hogy itt éppen Mosenek és Szapirónak jelenik meg, egyáltalán nem véletlen.

Nos, Szapirónak, (de Mosenek sem) valóban nincs kedve prófétának lennie, tudja, hogy mi a gonoszság, de egészen kivételes módon néz szembe vele, külön törvények szerint él, sőt, ő maga a törvény. Minduntalan felbukkan Mose tirádáiban az áldozathozatal és az áldozat szükségessége: Mose apja ez, leölt fekete kakashoz hasonlítja folyamatosan, mint ami előre jósol és tisztára mos. Mert mi lehetett volna Moseból, ha Szapiró nem veszi a szárnyai alá? Senki, idő előtt nyomorultul elpusztult volna.

A képen lévő szöveg: halál. Ez a tetoválás látható Szapiró kezén.

Az író az információadagolás mestere, a karakterek szinte lélegeznek. Érzelmi ívek mentén a cselekmény durván ráncigálja az olvasó képzeletét. Mindig van egy pont, ahol érteni véli, hogy igen, ez az, elkaptam a szálat! Mindent értek! Aztán tucat lappal arrébb felhördül, hogy várjál, akkor most ez hogy is? Mi ez a ködös fogalmazás? Mi ez az "és ha, de nem emlékszem igazán"? És miért ennyiszer? Ezután már óvatosabb véleményével a Szczepan Twardoch sorokat olvasó ember, de még mindig úgy gondolja, hogy igen, igen, tudom, értem, de most már aztán tényleg.
Ja.
Ekkor érkezik a pont, ami kábé a kötet négyötöde, amikor falhoz vágja a könyvet, mély meggyőződéssel és még mélyebb undorral suttogja (én speciel a téli éjszakába): meg az anyádat, azt. Lehet még ennél lejjebb?
Tadámm!
Lehet.

A végén az olvasó felsóhajt, hogy mégiscsak van isteni gondviselés a földön, A bűn az bűn, még ha ilyen kifacsarva meg pofátlanul mentegetik is... és ami jutalomnak tetszik, az büntetés... vagy ilyesmi. Aztán leteszi a könyvet és utána néz, van-e valami irodalom még ettől a szerzőtől, Konstatálja, hogy igen (kell, ez egyértelmű), és már üti is le az entert a megrendelem gombra, mert ez bizony remekmű, és akkor azt is muszáj elolvasni (Morfium). Már itthon van, csak kell egy kis idő a gyomromnak, hogy ebbe is bele tudjak kezdeni. Mert A király kissé megviselt. Gyomorilag feltétlenül.

Köszönöm a lehetőséget a Typotex Kiadónak, a könyv hazai kiadójának. A borítóra kattintva elérhetitek kedvezményes áron a Typotextől.

Kövess minket Facebookon!

Fennmarad-e a csók az internet korában?
Te hogy látod?