A hazai mozikban 2019 március 7-én mutatták be Marvel Kapitány, azaz Carol Danvers önálló filmjét. A bő két óra alatt láthatjuk a filmes univerzumban először felbukkanó hősnő eredettörténetét, de új oldaláról ismerhetjük meg Fury-t is.
Bár a Marvel filmes univerzumában több női hős (például Fekete Özvegy vagy Skarlát Boszorkány) is gyakran szerepel, ez az első olyan alkotás, ahol egy nő áll a középpontban. Azonban nem ez az egyetlen eltérés, ami megkülönbözteti az eddig megszokott Bosszúállók filmektől.
Rövid, de látványos változtatás már maga az intró is, hiszen az a nemrégiben elhunyt Stan Lee előtt tiszteleg. A képsorok és köszönet után nem nagyon van időnk felocsúdni, mert rögtön a történet (és egy harc) közepébe csöppenünk. Mint kiderül, ez csupán egy (rém)álom, ugyanis a kree bolygón ébredő Vers mellett találjuk magunkat, őt követjük a film játékideje alatt.
Egy régóta dúló háború forgatagában érkezik a földre, ahol felkelti a SHIELD figyelmét is. Nick Fury és Coulson ügynök érkeznek a helyszínre, majd követik az onnan futva távozó nőt. Néhány akciójelenettel később szem elől vesztik, de csak annyi időre, míg Carol próbálja felidézni emlékeit. Miután tesztelte Fury türelmét, együtt indulnak a Pegazus program titkos létesítményébe, ahonnan sietősen távoznak, viszont közel sem üres kézzel. Egyrészt a nő megtudja, hogy korábban ő is itt élt, másrészt egy potyautasuk is akad Goose, a vörös macsek személyében. Ahogy az előzetesekből is kiderül, az aranyos négylábú előhozza Fury (számomra legalábbis) eddig ismeretlen oldalát, és átmegy a legnagyobb macskarajongóvá.
A történet itt kezd igazán felpörögni, azonban a későbbiekről nehéz lenne úgy írni, hogy ne kotyogjak ki valami fontos részletet a cselekményből, ami ronthatja a filmnézés élményét. A filmről, mint egészről, azonban még akad mondanivaló.
Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok nagy rajongója a 3D-s filmeknek, ezt azonban ajánlatos így megnézni. Egyrészt jól sikerültek a térbeli ábrázolások, másrészt viszont néhol nem tökéletes a greenbox technika nyomainak eltüntetése, és az apró elmosódás jótékonyan elfedi az éles kontúrokat. Ilyen kettősség maradt bennem a fiatalításokkal kapcsolatban is. A Fury-t alakító Samuel L. Jacksont nagyon hihetően sikerült 24 évvel visszarepíteni az időben, sőt, ha csak őt látom, még egy bő 10 évvel korábbra helyezem a történetet. Clark Gregg, alias Coulson viszont szinte egy napot sem fiatalodott, róla nehéz elhinni, hogy még zöldfülű huszonéves.
Szintén nem egyértelmű, hogyan is viszonyulnak az alkotók a női szerepekhez. Kapunk egy testileg szupererős és lelkileg is edzett címszereplő nőt, aki ugyanakkor hajfixáló termékek reklámarcaként is kereshetné kenyerét, hiszen a haja még a legnagyobb harc után is szépen beszárítva, legfeljebb egy kicsit kócosan áll. Ugyanakkor ott van a pilóták esete is, akik azért nem repülhetnek, mert nők, így kénytelenek mindenféle titkos, kísérleti gépeket tesztelni, hogy azt tehessék, amit szeretnek. Több jelenet is bizonyítja, hogy messze nem tudáshiány miatt kell(ene) a földön maradniuk, hanem csak azért, mert nem férfinak születtek.
De akkor mégis miért írtam, hogy a film túlmutat önmagán? Erre egyszerű a válasz: mert két tanulsággal is szolgál, melyet mindannyiunknak érdemes átgondolni. Az egyik ilyen, hogy legyen bármilyen reménytelen a helyzet, megtalálhatjuk magunkban az erőt, hogy felálljunk és harcoljunk, ha tudjuk, hogy jó célért tesszük azt. A másik pedig, hogy nem biztos, hogy a mi nézőpontunk az egyetlen lehetséges látószög, megtörténhet, hogy egy konfliktus ellentétes oldalán állónak van igaza, és sosem tudni igazán, melyik oldal is a jó és nem mindenki az, akinek/aminek látszik.
A film nem szűkölködik humorban sem (bár azért ne várjuk, hogy hasunkat fogva nevetjük végig a 120 percet), de inkább arra helyezték az alkotók a hangsúlyt, hogy Marvel Kapitány megkapja a háttértörténetét. Ezt szerintem jól teljesítették és még néhány apró, kérdőjeles helyzet magyarázatára is maradt energiájuk. Természetesen nem lenne Marvel film a stáblista közbeni és utáni jelenetek nélkül - az elsőt mindenképp javasolt megnézni, hiszen a Végjátékra készít fel, és a második is megéri a pár perc várakozást.
Összességében úgy gondolom, nagy elvárások fogalmazódtak meg a filmmel kapcsolatban, azonban ez nem egy Fekete Párduc 2-nek készült, itt a látvány helyett a történetre helyezték a hangsúlyt. Akinek ellenérzése van a Kapitánnyal kapcsolatban, azt javaslom, hogy ezeket tegye félre, és engedje, hogy tiszta lappal nyisson, ugyanis a Marvel filmes univerzumból kiragadva, önálló szuperhősfilmként szerintem kellően megállja a helyét.
Én megyek helyrerázni a Marvel idővonalamat és újranézni pár filmet (van rá 1,5 hónapom a Végjátékig), de hagyok itt egy kis cukiságot :)
Kövess minket Facebookon!
