Bauer Barbara legújabb könyve felvidéki magyarokról, szlovákosításról, doni fronton eltűnt pilóta apáról és egy sakkjátszmáról, aminek végével 6 éve tartozik a kötet főhőse.
Akár ilyen gépen is repülhetett a regényben Don mellé kirendelt főhős, Kojnok Ferenc pilóta (Magyar Szárnyak, 1942. augusztus 15-i száma).
A korabeli képek az Arcanum adatbázisából származnak, engedélyükkel közzétéve.

A Jaffa Kiadó még tavaly év végén dobta piacra Bauer Barbara Még látlak odafenn című, a huszadik századi, kevésbé ismert történelmi helyzetről szóló regényét hadifogoly és munkatáborokba ragadt életekről, valamint Trianon után határokon túl szakadt magyar családok életéről, kitelepítésekről, újrakezdésekről. Teszi ezt kivételes érzékenységgel, szelíd hazafiassággal, a mindennapi történesek iránti makacs tisztelettel.

A helyszín Trianon utáni Csehszlovákia magyar lakta területei, ahol túl friss még az anyaországtól elszakadás élménye, sokan hisznek abban, hogy ez csak átmeneti állapot. "Te sosem leszel szlovák, csak mert húztak köréd egy határt", mondja Kojnok Ferenc apja, amikor a kérdés szóba kerül. Azért, hogy egy kerítés fehérre lett festve, folytatja, attól még fenyőből van az a kerítés, nem változott meg az anyaga, a csúf festék meg majd lekopik róla. Az apa amúgy is megfontolt, óvatos ember, ami általában jellemző a két lábbal földön állókra. Nem hisz nagy vágyakban és előre elrendelésekben, sokkal többre tartja a tervezést, de úgy, hogy az helyet adjon a sorsnak is, amely gyakran tör kerékbe életeket, sorsokat: akkor sincs itt a világ vége, akkor is talpra kell állni, megvizsgálni, mit lehet kihozni a történtekből, nem pedig összerogyni sorscsapások alatt. Ez a filozófia gyakran lett áldásos a huszadik századi vérzivatarokban, és a fiatal Kojnok Ferenc is ehhez tartotta magát egész életében....vagy esetleg ilyen gépen? (Magyar Szárnyak, 1942. augusztus 15-i száma).

Ebben a miliőben próbál meg boldogulni a kötet főhőse, az előbb említett Kojnok Ferenc, aki mindenáron pilóta szeretne lenni, de ehhez egyáltalán nem akar csehszlovák uniformist húzni. Úgy gondolja, érettségi után átmegy majd az anyaországba, és akkor... a szülők úgy gondolják, hogy fiúk a mérnök szakmára gyúr annyira, neki pedig egyszerűbb rájuk hagyni, mint győzködni őket. 1936 tavaszára azonban apja halott, ő pedig mindennél messzebb érzi magát álmaitól, hiszen se pénz, se posztó pilótának állni. Ebben a szomorú helyzetben perdül elé a fiúgimnáziumban Deák Ágnes, aki szemtelenül megkérdezi tőle: "ugye te vagy Kojnok Ferenc, a pilóta?"

A valószínűtlen jelenet ledermeszti hősünket - leány a fiúgimnáziumban?! elképzelhetetlen! -, hogy máris tudja, jövendőbeli felesége áll előtte, a pilótaságnak pedig meg kell lennie. Együtt mennek el Berlinbe, az olimpiára, ahol kiderül, mennyivel érettebb gondolkodású Ágnes, és hogy mibe kerül Kojnok Ferencnek politikailag fejletlenebb megítélése a német helyzetről - néhány évvel később.A kassai magyar bevonulás, amiről a könyv is szót ejt (Tolnai Világlapja, 1938. november 23.)

1938. november másodikán az első bécsi döntéssel magyar határ mögé kerül Kassa, és Kojnok Ferenc előtt nyitva áll az út: pilóta lehet! Ekkorra már házas, fia, Misi is megszületik. Hamar elérkezik 1942 ősze, amikor már repülő harci járműre kiképzett katonaként be kell vonulnia, és a második magyar hadsereggel a Don közelébe jut el, ahol.. ahol eltűnik. Senki sem tudja, él-e, hal-e. Csak kisfiában erős a remény, hogy nem veszhetett el az apja, élnie kell, haza kell jönnie, mert hiszen itt maradt a sakkpartijuk félbeszakítva.

Mire elég ez a remény? Kibírja-e a kitelepítést, Rákosi Magyarországát, doni frontot, hadifogolytábort, de Kojnok Ferenc vajon benne van-e valamelyikben? És ha igen, miért nem tudnak róla semmit? Ha pedig nem, mi történt vele? Misi egy kézzel faragott sakk-készletet kapott apjától a bevonulás napján, aznap egy játszmát is elkezdtek. Hamarosan levelekben folytatják a játékot, de 1943 januárjában ezek a levelek elmaradnak, onnantól a kisfiú számtalanszor lejátssza a partit, előre elképzelve apja lehetséges válaszait. 

Ahogy a háború elvész a magyarok számára, úgy vész el minden, kitelepítik a családot, és még jól is járnak azokhoz képest, akiket a csehszlovákok munkatáborokba kényszerítenek. Misi magával vitte magyarországi lakóhelyére a sakk-készletet és folyamatosan megújuló hittel játssza le újra meg újra az apjával félbeszakadt partit. Hamarosan kiviláglik, hogy szinte zseni a sakkban, és bejut egy sakkversenyre, amelyet 1949-ben Sztálingrádban rendeznek meg. Misi mindenáron ott akar lenni, úgy érzi, hogy valamit ki tud majd deríteni az évekkel korábban eltűnt apjáról. Mindenki szomorúan mosolyog indulatain és a gondolathoz való makacs ragaszkodásán, de Misi nem adja fel: neki el kell jutni a Sztálingrádba. El kell és kész.

A cselekmény érdekesen ugrál az időben, hol 1942-ben vagyunk, hol 1936-ban, máskor már 1949-ben. Értem a dramaturgiát, de néha megzavarodtam: hányban is vagyunk és most hány éves is a főhős? A helyszín - Felvidék - sok traumát megért, ahogy az ottani emberek szintén. Nehéz magyarnak maradni ott, ahol ezt büntetik. Személyes érintettségem is van, anyósom, Fülöp Teréz, volt galántai lakos, abba a transzportba került, ahonnan munkatáborba vitték volna, de átszökött Magyarországra. A határon való átlopakodásnál bizony lőttek utána, ez be is került a családi legendáriumba. Tulajdonképpen most gondolkodtam el arról, mit jelentett az, hogy a halála utáni leltározásnál rengeteg szlovákiai pecséttel ellátott, magyarul írt levelet találtam az ott ragadt rokonaitól. Hogy maradhattak lakóhelyükön? Hát valószínűleg úgy, hogy néhányan megtagadhatták magyarságukat és aláírták a szlovákosítási okiratot. Ki merné / akarná ma már elítélni érte ezért őket? Arról nem találtam semmi papírt, hogy anyósom ezt hogy rendezte le velük, tartottak-e haragot valameddig ezért, vagy hogyan is lehetett. Napjainkban nincs kitől megkérdezni, és nagyon őszintén: már nem is érdekel, mindegy is. Ez az élethelyzet köszön vissza a műben is.

Arról is bólogatva olvastam, hogy magyarként Szovjetunióban nem volt érdemes nagyon győzni, és ha mégis, mekkora paranoiát jelentett ez az akkori vezetőknek. Ma már megmosolyogtató, de 1949-ben? Ilyesmit csak az tud igazán megérteni, aki valamennyire a szocializmusban volt kénytelen - koránál fogva - szocializálódni. 

Kinek javaslom a könyvet elolvasásra? Aki kíváncsi hivatalos történelemkönyveken kívül regényes formában arra, mi is történt Trianon után nem sokkal, első bécsi döntés előtt valamivel, majd a második világháború vége után a felvidéki magyarokkal. Hogyan és miként tudtak megmaradni, boldogulni, milyen gondolatok foglalkoztatták a kor embereit. Mekkora személyes sértettséget kellett legyőzni ahhoz, hogy emberek maradjanak vérzivatarokban, hogyan élték meg a kollektív bűnösséget, mi történt családok között, akik egy része aláírta a szlovákosítási okiratot, másik része meg nem? Milyen reménybe lehet kapaszkodni, amikor eltűntnek nyilvánítják fronton harcoló szerettünket, el lehet-e ítélni bárkit is azért, hogy védekezésül felejteni akar? Az emberek itt is emberek, esendők, gyarlók, hazafiasak, lelkesek, reményvesztettek, mindennapokba belefáradtak - de élni kell. Ahogy lehet. Ahol lehet. És hogy ne legyen könnyű meleg szobából, klaviatúra mellől, hét-nyolc évtized múlva legyintéssel elintézni az egész kérdéskört, azért olvasd el Bauer Barbara Még látlak odafenn című művét.

Köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a könyv kedvezményes áron, a kiadó oldaláról.

Ha érdekel néhány célt tévesztett férfi története, kattints ide!

Kövess minket Facebookon!