Apád előtt ne vetkőzz!

2019. augusztus 10. 07:13 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz

Történet a családon belüli erőszakról, valós alapokon, három szálon, három korban, de mindhárom ugyanolyan szörnyű.

1920-as évek, Miskolc. Egy testvérpár, a 8 éves Károly és a 4 éves Anna édesanyja meghal spanyolnáthában, két hétre rá édesapjuk is követi. A testvérek egy apácák által fenntartott árvaházba kerülnek, ahol a kislány, aki továbbra is várja vissza az anyukáját, nagyon jól érzi magát, de a fiút hamar kipécézik maguknak az idősebbek, 16-17 évesek, és zaklatni kezdik, ütni-verni, és rendszeresen meg is erőszakolják, minden bizonnyal az apácák (legalábbis egy apáca, a kedves Zsófia nővér, aki maga is abban az árvaházban nőtt fel, és ő is átélte az erőszakot) hallgatólagos beleegyezésével. Egészen Andrisig, aki megfenyegeti a többi fiút, kisajátítja magának Károlyt, és nem veri őt, de szexuálisan kihasználja. A fiú pedig megszereti őt, hiszen kedves vele, sosem bántja, szemben a többiekkel.

Aztán egy napon a testvérpár visszakerül Miskolcra egy gyermektelen családhoz, ahol csak dolgoztatják őket, hideg kamrában alszanak, és kevés ételt kapnak, de élnek. Ahogy a fiú elkezd cseperedni, a mostohaanyja szemet vet rá, és csakhamar kihasználja őt, aminek hatására egyre jobb körülmények között élhetnek a gyerekek is. A testvérpár itt nő fel, és a fiú végül elvesz egy helyi lányt, munkát is talál, de rendszeresen visszajár a mostohaanyjához. Aztán születik két gyereke, és helytelen vágyak ébrednek benne...

A másik szálon a 80-as években járunk, az 5 éves Eszter életében, aki imádja a nagyapját, de tart az apjától, mert az anyja azt mondta neki: "Apád előtt ne vetkőzz! Az apák néha megerőszakolják a lányaikat. Ne illegesd magad előtte." A kislány kapcsolata meg is változik az apjával, és az egyetlen ember, akivel jól kijön, akinek élvezi a társaságát, az a nagyapja. Aki feltűnően sok időt tölt vele a kerti wc-n, feltűnően sokáig törölgeti a törölgetnivalót pisilés után...

Megfordít, beszappanozza a hátamat is, aztán leöblíti vízzel és visszafordít. Nézeget, azt motyogja, uramisten mekkora vagy már. Pedig nagy vagyok már egy ideje. Csak nem vette észre. Aztán elkomorul az arca.
– Apád előtt ne vetkőzz. – mondja hirtelen.
Nem értem mit akar, de nem is igazán figyelek. Inkább lenézek a lábamra, mutatom, hogy szerintem hol koszos még. Anyu szó nélkül meg is mossa, közben zavartan köhécsel.
Lassan veszi a levegőt, nem úgy, mint máskor. Olyan direkt lassan. Aztán két oldalról megfogja a karomat, azt akarja, hogy nézzek rá. Hogy figyeljek. Továbbra is lefelé nézek. A lavór alján van egy fekete folt, ahol a zománc lepattant. Olyan, mint egy körte. Nézem a körtét, átjár a szappanillat. Aztán mintha csak most mondaná, vagy mintha visszhangot hallanék, hirtelen megértem, hogy mit mondott az előbb. Lassan emelem fel a fejem. Olyan lassan, ahogy ő a levegőt veszi. Mintha ólompillanat lenne. Mintha nem is élnénk. Ránézek.
– Ne engedd, hogy úgy nézzen rád, és ne illegesd magad előtte.
Gyorsabban kezd lélegezni.
Nem szólok semmit, pedig ezernyi kérdésem lenne. Már én is kapkodom a levegőt.
És megjegyzem, amit mondott, mert anyunak mindig igaza van.

A harmadik szál pedig napjainkban, a közelmúltban játszódik, egy felnőtt házaspár örökbefogad egy árva testvérpárt, aztán egy napon se szó se beszéd a nő összepakolja a gyerekek bőröndjeit, és visszaviszi az intézetbe őket. A gyerekek könyörögnek, hogy bárhol jobb, mint ott, és jók lesznek, de nincs apelláta, a férj pedig nem szól bele...

Nagyon sok szörnyű vetülete van ennek a könyvnek. Az egyik az, hogy valós alapokra épül, a benne foglaltak mind-mind megtörténtek valakivel, még ha nem is ugyanazon egy családban, aki feltárta e szörnyűségeket az író előtt. Péterfy-Novák Éva saját bevallása szerint pedig nem szeret gyáva könyveket írni. Az igazsághoz ez is hozzátartozik. Ez mindannyiunk bűne, mindannyiunk keresztje: tegye mindenki a szívére a kezét (aminek sok értelme ugyan nincs, mégis ez a frázis érthető), biztosan mindannyiunk életében volt számtalan olyan pillanat, amikor inkább elfordultunk. Inkább nem szóltunk. Nem a mi dolgunk. Nem álltunk bele a konfliktusba. Nem a mi felelősségünk. Nem is csak feltétlenül ilyen durva, minden épeszű ember által elítélt dologra gondolok, mint a gyerekek zaklatása, szexuális kihasználása. Hanem ennél sokkal kisebb horderejűre.

Pl. minap a vonaton, amikor egy nő ok nélkül nagyon durván beszélt egy számára idegen tizenéves fiúval: nem álltam fel, nem mentem oda, a srác arrébb jött a vonat másik felébe, a közelembe, ő sem állt bele a konfliktusba, de én sem. Nem védtem meg. Vagy a szomszéd, akivel beszélgetni nem nagyon szoktunk, úgy egy éve költöztek ide, de köszönni azért persze igen, nem bánik jól a kutyájával. Nem bántja, kap kaját, de van, hogy fél napokra bezárja vagy megköti, amíg a kertben tesz-vesz, és soha egy jó szót nem hallottam, hogy szólt volna hozzá. Nem foglalkozik vele, ha beszél hozzá, akkor is csak arrébb küldi. Nem szóltam még neki erről, nem említettem meg, nem hoztam szóba valahogyan finoman, hogy a kutyának némi törődésre is szüksége lenne, némi szeretetre. Oké, a gyerekei imádják, de őket a nyár eleje óta csak ezen a héten hallottam egyáltalán itthon - gondolom táborok, nagyszülők...

Egyszerűen nem állunk bele a konfliktusokba. Inkább nem, mint igen. Legalábbis azokba nem, amikbe kéne. Mer' az ő dolga. Mi közünk hozzá. Max hazaérve morgunk rá egy kicsit. Ugye ismerős? Az a gond, hogy fontos dolgoknál sem teszünk semmit. Mert nem akarunk, mert nem merünk, mert mi is rosszul járhatunk, mert rengeteg macera, köszönhetően a hihetetlenül gyatrán működő igazságszolgáltatási - bocsánat, nem, bosszúszolgáltatási rendszerünknek, köszönhetően a tabusításnak és a nagyon mélyen gyökerező áldozathibáztatásnak egyaránt, és akkor ne felejtsük ki az emberi természetet sem.

Hogy elmondom, hogy egy szörnyeteg vagyok, hogy az ilyennek nem való gyerek, hogy ettől féltett engem nagyapám, ezért tanított mindig is arra, hogy ne akarjak gyereket. Hogy szakítsam meg a láncot. Hogy ne váljak olyanná, mint ő.

Ebben a történetben ami először a legérthetetlenebb, legkegyetlenebb, legszörnyűbb dolognak tűnik, a végére egészen más értelmet nyer, és az lesz a könyv egyetlen egy helyes döntése, az egyetlen, ami véget vet a generációkon átívelő bántalmazásnak. Mert azt ne felejtsük el, hogy a legtöbb esetben maga az elkövető is áldozata volt ennek. Ahogy sorozatgyilkos sem lesz csak úgy hobbiból az ember, pedofil és erőszaktevő sem. Mégsem hallom soha, hogy elítélték az épp elkapott erőszakos bűnelkövetőnek a korábbi bántalmazóit - általában már idősek vagy nem élnek, ez tény. (Persze ez alól is van kivétel, de eddig egyetlen egy olyan sorozatgyilkost kaptak el, akinél a szokásos "hármas" szabály egyike sem élt - minden más sorozatgyilkosnál a háromból legalább kettő, de a legtöbb esetben mindhárom megvolt. És szinte minden esetben súlyos traumákat éltek át gyerekkorukban, amiket a legtöbb esetben a szüleik okoztak nekik. (Kivétel persze a valamiféle mentális vagy pszichikai betegségben szenvedők, bár a traumatizált gyerekkor náluk is megvan általában.)

Itt is, az elsődleges elkövető, akit a leginkább megismerünk, a nagyapa, gyerekkorában és fiatalkorában áldozat volt. Spoiler, bár erre elég hamar rájövünk: a 80-as évekbeli nagypapa egyenlő a 20-as évekbeli 8 éves gyerekkel.

Ami igazán fájdalmas ebben a történetben, ami igazán szíven üt, az nem is feltétlenül a bántalmazások. A nagypapa nem bántja igazán a kisunokáját, "csak" molesztálja, "csak" szexuálisan kihasználja, de a kislány ezt nem érzi rossznak. Ő ebben nő fel, a társadalmunk meg tabut gyárt az egészből, szó sincs ilyesmiről - mitől is érezné magát rosszul, amikor nagyapa tök kedves, és az egyetlen a családból, aki tényleg törődik vele? Persze aztán nem lesz sétagalopp, hogy Eszternek normális, egészséges felnőtt élete legyen... talán nem is lesz az soha. De megtesz hozzá egy nagyon fontos lépést.

Olvasd el ezt a könyvet. Lehet mondani, hogy csak akkor, ha bírod az ilyesmit. Csak akkor, ha nem tör össze a téma. Csak akkor, ha nincs gyereked. De ez mind üres kifogás. Péterfy-Novák Éva nem volt gyáva, amikor úgy döntött, megírja ezt. Nem volt gyáva, amikor egy baráti társaságban feljött témaként - ő maga is átélte valami módon a bántalmazást. Nem volt gyáva, amikor nem sokkal később egy ismerőse, akiről nem gondolta volna, felhívta, hogy szeretne neki mesélni valahol négyszemközt. Akkor sem volt gyáva, amikor 4 éven keresztül, hosszabb-rövidebb időre félretéve, de folyamatosan dolgozott a könyvén. Amikor másfél évig hozzá sem nyúlt, és az utolsó jegyzete az volt, hogy "nem bírom, hányok tőle". Amikor nem félt valódi áldozatokkal beszélgetni. Amikor nem félt a szexuális bántalmazás, különösen a gyerekek ellen irányuló kihasználás elkövetőinek lelkébe ásni egy pszichológus segítségével, akinek éppen ez a fő érdeklődési területe.

Nem félt megismerkedni a valósággal. Ne féljünk mi sem elolvasni ezt. Kemény és fájdalmas, szemeket felnyitó és elgondolkodtató kötet, de valós! Szóval nem mondom, hogy ne olvasd el akkor, ha... olvasd el! Igenis olvasd el! Ezt is, meg mást is! Akard megismerni a valóságot!

Ebben a történetben, ahogy az életben sem, nem csak egyetlen elkövető van. Nem csak egyetlen bűnrészes. Mindenki bűnös. Az apáca, aki tudott róla, mi történik a fiúk között, de hagyta. Ő maga is áldozat volt gyerekkorában, de ez nem mentség. Maximum magyarázat, de nem mentség. A nagymama, aki pontosan tisztában volt a helyzettel, egész életében ebben élt, ezt élte át a lánya, ahogy az unokája is - nem véletlenül lett alkoholista. A szomszédok, barátok. Tudhatták volna Eszter szülei is, ha jobban figyelnek a gyerekükre. Talán tudták is - legalábbis az anya. De mindenki szemet hunyt felette, hiszen Károly jó ember volt, jó férj, jó apa, jó kártyapartner, és Eszter is imádta őt - akkor hol itt a probléma? A valóságban is a környezet általában pontosan tisztában van vele, mi történik a falak között. Vannak erre tagadhatatlan jelek. Látszik. Abból, ahogy a gyerek viszonyul az elkövetőhöz, és fordítva. Persze legtöbbször nem "tudjuk" ténylegesen, nem buknak le, csak ritkán az ilyenek, inkább csak sejtjük, nem látjuk. Nem akarjuk látni.

És most gondolkozzunk el. Hány olyan embert ismerünk, aki ezt átélte, esetleg átéli nap mint nap? Menjünk tovább: hány olyan embert ismerünk, aki ezt csinálja nap mint nap? Nem merünk belegondolni sem, igaz? Mindenesetre az biztos, hogy sokkal többet, mint szeretnénk. Vagy mint hinnénk. Mint hinni szeretnénk. Már feltéve, hogy mi magunk nem tartozunk közéjük.

Bevallom, hogy a könyv olvasása után nagyon alaposan elgondolkodtam, hogy vajon pl. a volt osztálytársaim között, vagy a mostani barátaim, ismerőseim között kik azok, akik gyerekként átélték a bántalmazást. (Nem, abban inkább nem gondoltam bele, kik azok, akik bántalmazhatnak valakit...) Tudok néhány ilyen ismerősről egyébként, akik gyerekként ilyen-olyan módon átéltek bántalmazást. És gondolok néhányra, aki ugyan nem mondta, talán soha nem is voltunk olyan kapcsolatban, hogy mondja, talán ő maga sem akarna beszélni róla, de nem lepődnék meg rajta, ha egy nap mégis kiderülne. Persze könnyen lehet, hogy tévedek, és bizonyos viselkedési formái mögött egész más, összetett dolgok húzódnak.

Kemény kérdés ez. A magam részéről két dologban biztos vagyok: végtelenül hálás vagyok és szerencsés, amiért ilyen, családon belüli erőszakot, molesztálást sosem kellett átélnem. Soha. Más fajta zaklatást már igen, a mai napig egyszerre elborzasztó és idegesítő emlék, ami haragot ébreszt bennem, de megkönnyebbülést is, hogy nem fajult el.
És abban is biztos vagyok, hogy én a nemi erőszakot ugyanolyan súlyosan, ha nem súlyosabban büntetném, mint a sima egyszerű gyilkosságot. Különösen ha gyerekek ellen irányul. Különösen, ha olyan követi el, akiben megbízik a gyerek, aki kihasználja őt - apa, anya, nagyapa, nagymama, idősebb testvér, nagybácsi, nagynéni, pap, tanár, - az esetek 99%-ában pedig olyan követi el. Ezzel egész életre szóló traumát okoz, amit nagyon nehéz leküzdeni. Elképzelésem sincs, hogy én hogy reagálnék már most, felnőttként, ha akár csak egy idegen is megerőszakolna. Főleg ha olyan, akiben megbíztam. Elképzelésem sincs, hogy dolgoznám fel. Hát még ha gyerekként történik... Sokkal súlyosabb büntetést érdemelne ez. Ugyanakkor az is fontos, hogy lássuk: sok elkövető, a legtöbb nem színtiszta gonoszságból teszi azt, amit tesz. Nem unalomból. Hanem valami beteges vágyból, ami ellen egyébként nagyon sokan harcolnak. A legtöbb esetben ők maguk is áldozatok voltak, emiatt a legfontosabb éveikben semmiféle egészséges szexuális szokás vagy reakció nem alakult ki bennük, mert addigra már áldozatai voltak valaki másnak.

Így lesz az emberből rendes ember. Ha eltűr mindent.

Persze olyan is van, aki egyszerűen úgy születik, hogy valami oknál fogva a gyerekekhez vonzódik. De ez a kevesebb. Sokkal több az olyan, aki így nőtt fel, egy olyan környezetben, ahol a bántalmazó (aki minden bizonnyal maga is áldozat volt, ezt sose feledjük, ami még egyszer: nem mentség, csupán magyarázat!) bántalmazta, egy olyan társadalomban, ami végtelenül hazug, álszent és tabukkal telített, egy olyan társadalomban, ahol a gyereknek el kell tűrnie a nem kívánatos érintéseket, simogatásokat, puszikat is, amikkel a rokonok bombázzák, mert ha nem, akkor barátságtalan. Egy olyan társadalomban, ahol a felnőtt embereknek sincs igazán testtudatuk és éntudatuk - öntudatuk, na az van -, mégis akkor hogyan lehetne ez egy gyereknek?

Magával a vággyal alapvetően semmi baj nincs. Azzal van baj, ha ezt tettekre is váltják. De hát az ember ritkán tud ellentmondani a vágyainak. Van, aki megteszi, és minden tiszteletem az övék! Hihetetlen erő kell hozzá és mindig észnél kell lenni. Olyan akarat, ami a legtöbbünkben nincs. Persze a döntést - hogy hozzáérjek-e ahhoz a gyerekhez, vagy sem - minden esetben én hozom meg. Így aki így dönt, az elítélendő. De nem velejéig romlott, gyűlöletes gonosz. Ezt fontos megérteni. És ezt nagyon jól bemutatja a könyv is, hogy mennyiben bűnös az egész társadalom, az adott környezet, és mennyiben az elkövető, mi megy végbe benne. Fontos, hogy megértsük, hogy az elkövető, legyen akár férfi, akár nő, akár idős, akár még maga is szinte gyerek, a legtöbb esetben nem egy pszichopata őrült, aki idegen átutazó a városban és szándékosan vadászik. A tette elítélendő, büntetendő, de ez nem ment fel minket az alól, hogy megérteni sem akarjuk. Mert anélkül nem fogjuk tudni visszaszorítani az ilyen eseteket.

Nem tudom, mi lenne a jó megoldás arra, hogy az ilyen eseteket visszaszorítsuk. Az mindenképpen fontos és üdvözlendő, hogy beszélünk róla, hogy regények jelennek meg, hogy pszichológiai könyvek és tanulmányok foglalkoznak vele. Ne tabusítsuk. Azért, mert el akarunk fordulni, mert nem akarjuk látni, még megtörténik. Sőt. Talán ha látni akarnánk, talán ha oda akarnánk nézni, talán ha valóban foglalkozni akarnánk vele, akkor kevesebb ilyen történne. Az mindenesetre biztos, hogy ahogy az emberek egyénileg, úgy a szervezetek és a hatóság sem reagál jól vagy kommunikál a témáról megfelelően. Eszembe jut pl. a - azt hiszem - holland férfi esete, aki pedofil volt. Soha egy gyerekhez nem nyúlt, tudatosan távol tartotta magát az olyan munkáktól, az olyan lakhelyektől, amelyek keretében-közelében gyerekekkel találkozna, de egyre nehezebb dolga volt. A vágy ellen nehéz harcolni... őt is bántották, és emlékszik rá, milyen rossz, milyen kiszolgáltatott volt, és mekkora törés volt, amikor rájött, hogy akit ő eddig bálványozott, az tulajdonképpen bántalmazta és kihasználta őt. A hatóságokhoz fordult, orvosokhoz ment, és kasztráltatni akarta magát. Soha ilyen eset korábban nem fordult elő, soha ennyire nyíltan nem vállalhatta fel egy ember saját magát, soha ilyen kérés nem volt még, de a férfi precedenst is akart teremteni vele, ezért nem magán úton intézte. Az ügy hónapokig elhúzódott, végül a bíróság ilyen-olyan egészségi és egyéb dolgokra hivatkozva - ezzel mintegy rossz precedenst teremtve - elutasította a kérését.

A férfit pár héttel később holtan találták meg az otthonában - ő maga végezte el a kasztrálást, és elvérzett. Mondhatjuk erre cinikusan, hogy nem kár érte. De szerintem ő erősebb volt és többet tett nálunk. Nálunk, akik nem vállaljuk a konfliktusokat, amikor talán kéne. Nálunk, akik nem állunk ki a fiúért a vonaton, amikor lehet, hogy jót tettünk volna vele, noha csipcsup ügy volt ami hamar lecsengett. Nálunk, akik inkább elfordulunk. Ne forduljunk el!

Gondolom, már kiderült eddig, főleg mert írtam is már, de ha esetleg mégsem jöttél volna rá, kedves olvasó, vagy épp átugrottad volna azt a részt a szokatlanul hosszú ajánlóban (amiért most nem kérek elnézést): igen, nagyon ajánlom ezt a könyvet. Lehet, hogy meg fogod bánni az olvasását. Én azonban nem fogom bánni, hogy ajánlottam. Mert jobban kéne ismernünk ezeket a dolgokat. Ezeket a dolgokat is. És én most megyek, és megrendelem Péterfy-Novák Éva másik könyvét is.

A kötet elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva, közvetlenül a Libri Kiadó oldaláról.