Az ember sokféleképpen éhezhet. Vajon melyik a legkínzóbb mind közül?

Lassacskán különös hangulat tört rám, úgy érzékeltem, hogy nem itt vagyok, hanem valahol nagyon messze, az a bizonytalan érzésem támadt, hogy nem én vagyok az, aki lehajtott fejjel itt baktat a kockaköveken.

Knut Hamsun, eredeti nevén Knut Pedersen a norvég irodalom egyik megkerülhetetlen alakja. Megkerülhetetlen és ellentmondásos. Hiszen fiatal éveiben olyan humanista nézőpontú regényeket írt, mint az Éhség, ünnepelt, a király által is méltatott író volt, 1920-ban Nobel-díjat is kapott, de a negyvenes években, 80 éves korára üdvözölte Norvégia német megszállását, mert szerinte a norvég szabadságot csak a németek védelmezhetik meg. Támogatta a kollaboráns norvég kormányt, Hitler halála után pedig méltató nekrológot írt a náci vezetőről, mint "az emberiség nagy harcosáról". A háború alatt és után a norvégok szemében az egyik leggyűlöltebb közéleti figura lett, és fiatalkori műveit is évtizedekre kivették a lajstromból, csak halála után hosszú évekkel ismerték el újra alkotásait. Bevallom, kerestem az összefüggést az Éhség írója és a 80 éves náci között, de nem találtam.

Ősz van, az elmúlás karneválja; a rózsák vörösre gyúltak, vérpiros színük gyönyörű lázas pírt nyer.

Az Éhség főszereplője egy fiatal, munkanélküli újságíró, akinek gyomra már hihetetlenül összeszűkült, aki éhezik, de nem csak ételt, hanem társaságot, emberi kapcsolatot, szeretetet, elismerést, megértést is, miközben Kristiania, a múlt norvég fővárosa utcáit, parkjait, kikötőit járja. Hangsúlyos a kötetben az éhség, legyen az bármilyen, és Hamsun hihetetlenül érzékletesen, már-már ijesztően tudja átadni a testi-lelki fájdalmat és az éhezéssel járó fizikai és szellemi leépülést, a jóságra való vakságot, miközben hőse külső szemmel irracionálisan viselkedik: ha van egy kevés pénze, ad belőle, noha aznap még nem evett, nem kéri el a visszajárót, odaadja a kabátját is, pedig hűvös az idő. Lehet ezt valamiféle jóságnak tekinteni, a tipikus tanmesének, hogy na, akinek nincs, az akkor is ad, míg akinek van... de szerintem ez hibás feltételezés: a főhős nem szívjóságból ad, hanem egyfajta kivagyiságból. Nem látja és nem fogadja el, ha valaki rajta akar segíteni - pedig rászorul -, míg ő tüntetően segít, hogy megmutassa, leginkább magának.

    Ahogy továbbmentem, egyre nagyobb boldogság lett rajtam úrrá. Igen, megálltam ezt a nehéz próbát! Tisztességem tudata fejembe szállt. Ujjongva állapítottam meg, hogy nagy jellem vagyok, fehér világítótorony az emberek hordalékos, roncsokkal ellepett tengerében. Zálogosítsak el idegen tulajdont egy ebédért, egyem meg és igyam meg lelkiismeretemet, hogy aztán undorodjak magamtól, restelkedjem magam előtt? Soha! Soha!

A költő teljesen elveszett a társadalomban, miközben teljesen elidegenedett a többi embertől, és sajnos nem ismerjük meg a múltját, nem tudjuk meg, miért és hogyan került abba a helyzetbe, ahol van, miért éhezik. Meggyőződése, hogy csak írnia kell valami zseniálisat, és máris minden megoldódik. Hősünk ír és ír, de egyre csak elutasítják a lapok, és ez természetesen csakis az ő hibájuk, ahogyan csakis a társadalom a hibás abban, ha egy egyén nem képes élni és élni hagyni benne. Szerintem nem csak a társadalom hibája.