Stern Rózsa Ibolya „Mengele-lány” volt. Megjárt négy haláltábort, túlélte a hirhedt Josef Mengelét is és mindent elveszített. Nem volt már családja, otthona, de évekig kitartott és még arra is volt ereje, hogy megszökjön. Ibolya évtizedekkel később osztotta meg emlékeit, saját és mások történeteit Veronika H. Tóth újságíróval. Így született meg memoárja, melyben olyan emberi történeteket mesél el, amelyeknek sosem lenne szabad feledésbe merülniük.
A kötet címe sokat elárul arról, hogy mit is fog a kezében az olvasó. Josef Mengele neve örökre fennmarad az auschwitz-ban elkövetett embertelen, kegyetlen kísérleteinek köszönhetően. Ő volt az, aki sok esetben döntött élet és halál között. Bár szerintem, ha az emberek tudták volna milyen Mengele kísérleti nyulaként, inkább a gázkamrát választották volna. A kötetben megismerjük egy bátor és kitartó nő, Stern Rózsa Ibolya (ma Viola Strern Fischerként éli életét) történetét, aki még Mengele kísérleteit is túlélte.
Egy rövid bevezető után, amelyben kapunk egy kis ízelítőt a vészkorszakban átélt borzalmakról, visszautazunk 1938-ig, ahol megismerjük a bájos, okos, orvosi karrierről álmodozó kamaszlány mindennapjait. Ha a történetmesélést nem szakítanák meg időközben a pár évvel későbbi háborús emlékek, akkor azt gondolhatnánk, hogy egy családregénybe csöppentünk, ahol képet kapunk egy szlovákiai magyar család mindennapjairól, a fiatal lány első szerelméről, a randizásról gardedámmal, célokról, álmokról és reményekről.
A Stern család
Ahogy haladunk előre az időben egyre jobban féltem minden lapozásnál. Tudtam, hogy csak idő kérdése és eljutok a kedves emlékektől a világ legrémesebb eseményeihez. Elmondta, hogy néha elgondolkodik rajta, ha nem jött volna a háború, akkor hétköznapi élete lehetett volna, maradt volna minden békességben, szeretetben, de sajnos nem így alakult. Megérkeztek az első zsidókat érintő korlátozások, aztán a helyzet egyre kilátástalanabbá vált, aztán megérkezett a levél a magyar helyhatóságtól, hogy el kell hagyniuk a házukat 48 órán belül.
"Az életem azonban nem lett szürke, érdektelen. Mengele-lány lettem, kísérleti anyag, túléltem négy koncentrációs tábort, szökést szerveztem, sok száz kilométert gyalogoltam végig, megtaláltam, de el is engedtem az elveszett szerelmemet, és egy olyan városban éltem, ahol szívesebben vették volna, ha nem látnak többé."
Egyre jobban erősödött mindenhol a „a zsidók az oka minden rossznak” propaganda, nőtt a gyűlölködés és már minden oldalról kapták az "égi áldást". Teltek a hónapok, iskola helyett munka várt Ibolyára és testvéreire is. Közben a rádiót hallgatva próbáltak képben lenni a háború eseményeivel. Közben jöttek a mondvacsinált indokok, letartóztatások, senkinek nem volt fogalma róla, hogy mi történik azokkal, akik a titkosrendőrség begyűjtött, az emberek elkezdtek rettegni.
"A magyarok, mármint az igaziak, a Magyarországról jöttek, kezdettől fogva gyűlöltek bennünket, nem voltunk nekik elég jók. A szlovákok magyaroknak, a magyarok szlovákoknak tartottak, hiába beszéltük egyformán jól a két nyelvet. Nem tudom, hogy az antiszemitizmus tipikus nemzeti vonásnak tekinthető-e, de ha igen, akkor szerintem a magyarok dobogósok a zsidógyűlölők között."
Teltek az évek és a szörnyűségek egyre közelebb kerültek Ibolyához, míg megérkezett az elkerülhetetlen: Losoncon is megfosztották a zsidókat emberi jogaiktól, vagyonuktól és a város legmocskosabb részén kialakított gettóba vezényelték őket. Mesél a gettóról, a verésekről, hogy miként erőszakolták meg a csendőrök a fiatal lányokat, aztán néhány hét elteltével megérkeztek a marhavagonok.
"Losonc lesz az újabb pont a németek térképén, amelyik mellé felírhatják, hogy Judenfrei. Zsidómentes."
Magyar zsidók érkezése Birkenauba 1944 júniusában
Négy nap összezárva, mint a heringek és megérkeztek Auschwitz II-Birkenau-ba, a legnagyobb német haláltáborba, amelynek egyetlen célja volt: megsemmisíteni a lehető legtöbb zsidót. A '44 június 13-án beérkező vonatról Ibolyát és harminc társát nem gázkamrába vitték, hanem a fertőtlenítőbe, mert Mengele kiválasztotta magának a beteg kísérleteihez. Részletesen megismerjük a tábor felépítését, a halálfalat, megtudjuk miként döbbenti rá egy másik fogoly arra, hogy mi is történik ebben a haláltáborban és, hogy mi a dolga a Mengele-lányoknak.
"- Itt már nem ember vagy. Tulajdonképpen nem is élsz már, a világ nem számol veled, nincs szüksége rád, sőt nem is kívánja, hogy létezz. Minél előbb elfogadod, hogy tulajdonképpen meghaltál már, csak a korlátozott kapacitás miatt elhalasztották a végrehajtást, annál hamarabb fogsz tudni ellene küzdeni. Furcsán hangzik, de így van. Mert ha elfogadod, akkor nem gyötrődsz tovább amiatt, hogy megölnek-e. Mert biztos megölnek, és te ezt tudomásul veszed. És amint tudomásul vetted, minden erőddel összpontosíthatsz az életben maradásra."
Csupán néhány hónapot töltött abban a táborban, de így is túl sokat tudott és tapasztalt meg a rettenetes kísérletekről, az élő emberek felboncolásáról, kínzásokról, gyötrelmekről, amiket ott át kellett élnie az embereknek. Közben megismerteti az olvasóval Annát, aki szintén fogoly volt, de sokat segített Ibolyának a túlélésben. Az ő szavait olvashatjátok az iménti idézetben.
Az egyetlen fennmaradt kórházbarakk, több kísérlet helyszíne
Olvashatunk a lágerben felügyelőként dolgozó zsidókról, SS-ekről, egy fájdalmas történetről, ahogy barakktársai vágtak ki a mellkasából egy beletörött tűt, majd pontosan két hónappal később egy másik táborba szállították. Jött a már ismerős napokig tartó vonatút, majd kikötött Ravensbrückben, ahol szintén brutális kísérleteket végeztek. Többek között emberek lábát vágták le és cserélték ki, hogy rájöjjenek a harcok során elvesztett végtag helyett miként kaphatna valaki újat. A rémtörténeteknél messzebb itt Ibolya nem jutott, ugyanis pár hét után átszállították Buchenwaldba, ahol a kábelgyárba kellett ember.
"1944. szeptember 7-én megint egy transzportban ültem. Tudtuk, hogy egy gyárba megyünk, de fogalmunk sem volt, hogy ez a gyár hol van, mennyi ideig tart oda az út, és megint csak nem vette senki a fáradságot, hogy felvilágosítson. Hiszen a faanyagnak, téglának és a gépeknek sem mondja meg az ember, hova viszi őket. És számukra mi szintén csak a szükséges anyag voltunk. Fogyóanyag."
Ez a koncentrációs tábor sem volt különb a többinél. Itt is akadt hobbiból kegyetlenkedő SS-tiszt, de a gyártulajdonos már más tészta. Jó ember volt, emberszámba vette őket, a háború elvette tőle a családját, így bár a táborok borzalmait nem kellett átélnie, tudta milyen az, amikor egy céltalan háborúból nem térnek haza a szeretteik. A háború a végéhez közeledett. Már a németek is tudták, hogy csak idő kérdése és veszítenek, ezért próbálták eltüntetni a nyomaikat. Meg is jelentek a gyárnál, hogy elvigyék az össze rabot, Hans pedig figyelmeztette őket, hogy próbáljanak az út alatt megszökni.
1945 április hatodikán sikerült is megszöknie három társával és bár menekülés közben futottak bele az emberi söpredékbe is, volt aki jó szívvel segített nekik. Egy hónap múlva ismét Losoncon volt, de az a hely már nem az otthona volt, és ugyan most is elkergették onnan az emberek, bár most nem fegyverrel, megérte visszamenni, mert talált visszatérő családtagot, sőt elveszettnek hitt szerelmet is.
Ibolya memoárjában mások útjából is kapunk egy-egy szeletet. Néhányan szerencsésebbek voltak, többen sajnos nem. Rengeteget olvastam már a témában, de mindig elborzadok a rémtetteken és minden alkalommal megállapítom, hogy az ember a legundorítóbb állatfaj a világon. Például amikor arról olvastam, amit Ibolya Auschwitzban hallott egy gyermekét sirató fiatal nőtől, attól görcsbe rándult a gyomrom. Majd egy tucat édesanyát kényszerítettek rá, hogy nézze végig, ahogy a Nyilasok végeznek a gyermekükkel. Egyes csecsemőket, totyogókat a levegőbe dobtak és lőttek rájuk, mint az agyaggalambra, de volt olyan, akit a vízbe dobtak, az anyját pedig kényszerítették, hogy végignézze gyermeke fuldoklását. Ilyen fokú kegyetlenség még az állatvilágban sincs.
Cipők a Duna partján - 60 pár vascipőből álló megrázó emlékmű azokért, akiket legyilkoltak a Nyilasok
Ez egy szívszorító, fájdalmas történet, melyben rettenetes kegyetlenségek sorával találkozunk, és egy fiatal nővel, aki sosem adta fel a küzdelmet az életéért. Olyan történet, amelyre emlékezni kell. Napok alatt sikerült a végére érnem a könyvnek, pedig nagyon érdekelt, de muszáj volt időnként félretennem. A rengeteg fájdalommal, vérrel, halállal átitatott történet megviseli az ember lelkét, közben pedig felüdülés volt azokat a sorokat olvasni, amikor Ibolya emberséggel találkozott, amikor barátokat, segítőket szerzett. Nagyon olvasmányos stílusban született meg ez a memoár, amit mindenkinek kötelező olvasmánnyá tennék. Örök emlékeztető, hogy mi az, aminek sosem szabadott volna megtörténnie, de ami most még fontosabb: sosem szabad megismétlődnie.
Köszönöm a lehetőséget az Animus Könyvkiadónak!
A bejegyzésben látható képek a kötetben is megtalálhatóak.
A képre kattintva elérhető a kötet kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.
Kövess minket Facebookon!
Egy zsidó kislány megrázó naplója a vészkorszakból
Lágerutazás: Holländer Margit feljegyzései a vészkorszakról és az újrakezdésről (1945-1946)
