Finy Petra: kinek a sorsa?

2019. december 13. 13:07 - Carbonari

Könyvajánló - Finy Petra: Marlenka

Kinek a sorsát éljük? Mi az a transzgenerációs krízis?
Van-e belőle szabadulás?

Az Athenaeum Kiadó újabb felnőtteknek szóló regényt dobott piacra Finy Petra tollából, Marlenka címmel. Jómagam egyből a sűrű tésztájú, de mégis morzsalékos, édes töltelékű marlenka süteményre asszociáltam, amely hiába annyira nagyon finom, évente mégis csak egyszer, egy szeletet fogyasztok el belőle, mert ez a süteményféle csak első pillantásra eteti magát: hamar hajlamos megfeküdni az ember gyomrát. Ilyen mű Finy Petra írása is. Gyönyörű kivitelben, kemény fedéllel, csábító védőborítóval kelleti magát, hogy itt vagyok, vegyél meg, vigyél haza, egyél meg! Mindezzel nem is volna baj egészen addig, amíg a dőlt betűvel szedett oldalakhoz nem ér az ember lánya és össze nem szorulna a torka, hogy te úristen, miközben már az első fejezetben adott a Kovács ikrek elszólása megoldásként, akik idősebbek Marlenkánál, és tudják.

Marlenka 77 éves, egyetlen luxusa van: sétálni, amit örömmel végez, amit másoknál ruhák, ékszerek jelképeznek, azt jelenti neki a séta. Virágboltja és kávézója van a János kórház tövében, Tűzvirág névvel. Látom magam előtt szokásos sétái útvonalát: Városmajor utca, Alma utca, Gaál József utca, fogaskerekű felüljárója és már ott is van a János kórháznál. Bizonyos helyeken erősebben robog a vére, nagyobb levegőket kell venni, de a "szökő szívére" minden orvos csak mosolyog, hogy semmi baja. Marlenka megtanult együtt élni ezzel "a semmi baja" szívével: sétál és mereng önáltató életén, és pontosan tudja, még lázadni sem mer úgy, ahogy kellene. De még ennél is érdekesebb kérdés, hogy a Városmajor bizonyos pontjain miért tör rá rosszullét? Mi okozza "szökő szívét"?

Finy Petra a művéről:

"Talán néhányan nem értitek, miért választottam a nárcizmus mellett egy ilyen nehéz témát az új regényemhez, mint a transzgenerációs krízis, ezért gondoltam, elmesélem a hátterét. A tizenkettedik kerület, ahol felnőttem egy látszólag nyugodt, idilli budai városrész. A Városmajori park üde zöldje, a hangulatos hegyvidéki és lankás utcák békét és nyugalmat árasztanak. Sokáig én sem voltam tisztában saját lakóhelyem történelmével, pontosabban csak felszínesen. Sejtettem, hogy a háború ezt a környéket sem kímélte, hisz dédszüleim is vidékre menekültek innen. De csak nemrég tudtam meg, micsoda rémtetteket követtek itt el a nyilasok 1944 telén. Szálasi Ferenc pártjának egyik hírhedt központja, a Városmajor u. 37-ben volt: sok fájdalom emléke tapad ehhez a helyhez. A ház, amelyben felnőttem, pont erre a házra, illetve a parkolóra néz, ami ma a helyén van. A szobámból mindig ezt bámultam. Aztán megtudtam, mi történt az Alma utca sarkán lévő szeretetotthon lakóival, valamint a Városmajor u. 64-66. alatt található kórházban, ami a volt iskolámmal szemben található, illetve a Maros utcai rendelőben, ahová én is jártam régebben vizsgálatokra. Úgy éreztem, hogy kötelességem emlékezni, mert a terek folyvást mesélnek, emlékezésre szólítanak. A kép a Városmajori park sokat látott fái alatt készült, amikor újra végigjártam a regény helyszíneit."

A szemelvény Finy Petra Facebook faláról származik a fotóval együtt.

Sok szereplős a történet, mindegyiket saját szemszögéből, váltakozva látjuk. Marlenkáról kiderül, ami kiderül, sokkal fontosabb, hogy saját életében is szinte csak vendég. Mintha bevésődött volna benne az örök megfelelni vágyás és jól meg is telepedett nála: senkinek nem mond nemet, neki minden úgy jó, ahogy van, és legfeljebb csak magában berzenkedik dolgok ellen, de cselekvésig nem jut el. Mintha rettegne a legkisebb konfliktushelyzet felvállalásától is. Ehhez nyilván hozzájárul kicsi gyermekkorában átélt élményeinek lenyomata, amelyeket szinte tudattalanul hordoz, vonszol magában. A dőlt betűs részek pedig magyaráznak, biztatnak, érte aggódnak és kötik össze a jelent a múlttal, 1944-et napjainkkal. Ami ott valóság volt, itt rémálom, ami ott kirekesztés volt, itt "csak" egy múló kellemetlenség, arcot rándító, gyomrot összeszűkítő falfirka. Ott életekbe került, itt még nem, itt még le lehet mosni.

Minden szereplő küzd önmagával, emlékeivel, környezetével, legyenek azok Marlenka gyerekei, dr. Dobos vagy az agresszív bandavezér, aki a legnagyobb átalakuláson megy át. Bár én folyamatosan Marlenkához tértem vissza, hiába a többi szereplő, némelyik sorsa meg sem érintett. Boldogan szívlapáttal kínáltam volna meg Marlenka apját, amikor letiltotta a lányt az éneklésről és saját sorsáról, beteges féltékenykedése a lány első randevúja előtt számomra olyan érthetetlen, mintha a szomszédom jogot formálna teljes valómra pusztán azért, mert a szomszédja vagyok. Még hogy a nárciszok nem tehetnek arról, hogy nárciszok! Adnék én nekik nárciszt.Tévedés ne essék, tisztában vagyok azzal, hogy mentális betegségről van szó, de az isten szerelmére, a felnőtt ember azért felnőtt ember, hogy segítsen önmagán vagy segítséget kérjen. De persze, dühös voltam arra a dr. Dobosra is, mert ha valaki nem megy el egy találkozóra, nem az az első gondolatom, hogy átvert, hanem az, hogy meg kell vele beszélni. Könyörgöm, ez senkinek nem jutott eszébe, csak az, hogy egyik oldalról nekem nem osztottak boldogan éltek, amíg meg nem haltak kártyalapot, másik oldalról meg csak az jöhet képbe, hogy átvert, átvert? Megbocsáthatatlan ostoba érzések. Most éppen csúnya szavakkal illetem mind a két félt, amiben a legkedvesebb jelző is a két hülye, könyörgöm...Szóval, nehéz a művet olvasni, sok a szerencsétlen benne, akik képtelenek saját sorsukat irányítani. Félreértés ne essék: a regény kiválóan meg van írva, csak a magamfajta racionális lénynek borzalmas olvasás szintjén is szembesülni a benne lefestett valósággal. A múlt terheit fel kell dolgozni. Ami történt, azzal nincs értelme sokáig foglalkozni. Fel kell tenni magunknak a kérdést: mi történt? Miért történt? Mi dolgom vele? Lehetséges megoldást találni rá? Ha igen, hajrá. Nincs megoldás? Nincs dolgom vele. Vagy tönkremegyek vagy úgy döntök, hogy nem hagyom magam összetörni. Mert értelmes ember nem hagyja magát végleg összetörni. Nem azért, mert fasza gyerek, hanem azért, mert ha értelmes ember, nincs más választása. Megfizeti a tapasztalás árát, legyen az tragédia, méltánytalanság, árulás, rááldoz a gyász és a feldolgozás időszakára annyi időt, amennyit anélkül képes, hogy jelentős kárt szenvedne testileg, lelkileg, aztán menjünk tovább. Mert ha önmagát siratja, a világ megy el mellette, és neki osztható lapokat mások marják el. Meg lehet átkozni azt, aki a mi lapunkat viszi, mint Marlenka tette Elzával, csak attól nekünk nem lesz jobb. Értem, hogy nincs más eszköz Marlenka kezében, tudom, hogy kicsúszik az ember száján tehetetlenségében ilyesmi, jártam már én is így, de őszintén? Nem gondolom, hogy amiatt következik be az, amit kívántam, mert én dühös keserűséggel elszóltam magam. Mindenki megy saját sorsa felé, én is, meg mindenki más is. Senkinek sem kell ellenség: elintézi mindenki saját magát. A könyvbeli Elza például a feszített munkatempójával és karrier-hírnév éhségével.

Igazán a dőlt betűs részt olvastam volna bővebben, bár, hogy visszajár a boldogtalan kísérteni, az kissé megmosolyogtatott, ó, írói szabadság! Az identitásregény kifejezés jelentésének is utána kellett néznem, és csak utána kezdtem kapisgálni a mű lényegét: tisztába jönni a szülőkkel, megfogalmazni a hozzájuk fűződő viszonyt. Aztán a transzgenerációs krízis akasztott meg, újra gugliztam egyet. Amikor elolvastam, miről van szó, bólintottam, bár nagyon őszintén a rohadtul racionális énem újra csak berzenkedni kezdett, hogy értem én, miről van szó és belátom, hogy létezhet ilyen, de akkor is. Nem vagyunk egyformák, sokan érzékenyebbek, másként vannak összerakva, nagyobb bajok is előfordulnak az én (ezekhez képest piti kis) emlékeim szerinti örökségnél, tehát létezhet és létezik ilyen jelenség, amit Finy Petra feldolgoz. Van-e megoldás? Persze, van. A szerző ki is mondatja dr. Dobossal: nem kell életben tartani traumáinkat. Ha úgy tetszik, le kell tenni azt a pohár vizet, amit évtizedek óta tartunk. Lehet (oké: tuti), hogy nem ennyire egyszerű kríziseinken túlhaladni, de hogy nem is égedelem bonyolult, az is biztos (oké: szerintem). Családi, egyéni titkainkat fel kell deríteni, meg kell érteni, fel kell dolgozni, nem kell szégyellni és nincs ember, aki fogást lelne rajtunk. Mert onnantól, ha nekem nem szégyen, ha nekem nem titok, ha nekem nem fáj, mert nem engedem fájni, ha engem nem érdekel (szabadon oszd be, melyik a legalkalmasabb számodra, vagy gyárts egy újabbat), akkor tőlem az egész világ is csámcsoghat az ügyeimen. Az onnantól az ő dolguk, nekem nincs vele teendőm. Ahogy legnagyobb örömömre felszabadul Marlenka is.