Tolvaly Ferenc - A kivándorló

2019. december 18. 06:28 - Carbonari

Könyvajánló - Tolvaly Ferenc: L' Emigrant - A kivándorló

Regény külső-belső szabadságról, önazonosságról, honvágyról és a szeretetről.
Hőse, Sándor, ezúttal Katalónia külsőségei között keresi önazonosságát,
az öncsalás nélküli hitet és a szeretet igaz útját.

A 21. Század Kiadó újabb Tolvaly Ferenc művet tett le az olvasók elé, a tőle megszokott, lassan hömpölygő, el-elgondolkodtató formában, L' Emigrant - A kivándorló címmel.

A 60 éves férfi főhős – Sándor - Erdélyből származik, a regény elején búcsúzkodik barátaitól, kicsit hazájától is: egy évre Barcelonába megy családostól, tanítani. Úgy érzi, barcelonai otthona átmeneti lesz, hétköznapok terheivel, de az újrakezdés kíváncsi örömével.
Barátai között vannak több évtizedes ismeretségek, politikai nagyságok, egyetemi tanárok, bankárok, sportolók, festőművész, szakács-étteremtulajdonos, építész, spanyol főkonzul, valamennyien részt vesznek a fenti búcsúlakomán. Közben már itt előrevetítődnek régóta szunnyadó ellentétek, pici megingások, homokra épített vagy az évtizedek alatt megrendült, többé-kevésbé szilárdnak hitt alapok. 18 éve házas, felesége Julianna, akivel magázódnak, de ez még önmagában semmit sem jelent, az már inkább, hogy házasságukból - annak ellenére, hogy fél szavakból megértik egymást -, kialudt a tűz. Lehet még reménykedni abban, tűnődik magában főhősünk, hogy a közös élmények megorvosolják a meggyógyíthatatlant? Látogató lettem saját életemben? Juliannának galériája van Budapesten, közös lányuk, Enikő fogantatása körül pedig Sándorunknak elfogyott a levegője, amikor a hírt megtudta. Engedve a társadalmi elvárásnak, a kislánynak lovagiasan apja lett, de mintha jelenléte egyfajta megkötést is jelentene számára (haj, vannak emberek, akiknek jobb lett volna nem szülőnek lenni).

Sándor még nem tudja, mit vár Barcelonától. Valamit, valami újat, valami nagyszerűt, valami olyasmit, amelyben lelke szárnyalhat. Nem vágyik nagy dolgokra, sőt. jóformán külsőségekre sem. Megvan fölösleges luxus nélkül, miután nagybátyjai jóvoltából azt az életformát is megismerhette, de a Caminora sem vitt magával nagy bőröndöt. A főhős mintha folyamatosan a múltban keresné boldogságát, visszaemlékszik zarándoklataira, barátságokra, fényekre, emlékfoszlányokra, sőt, amikor megérkezik egy barátjától a 450 kilónyi, hosszú évek óta bedobozolt használati tárgyakat rejtő csomagok egy régen eladott spanyol házból, amelyben kéziratok, baráti társaságától kapott ajándékok vártak napfényre, rá kell, hogy döbbenjen, az, amit keres, nincs a múltban. De a jelenben sem. Marad a jövő? Olyan kérdésekkel küzd, hogy szabad-e ragaszkodnia a múlthoz vagy inkább engedje el?Lassan hömpölygő, folyamatos történelmi, irodalmi, filozófiai adalékokkal gazdagított mű, amelyben a főhős keresi önmagát és valamiféle megváltásra maszatol, bizonytalankodva, meg-megállva, igyekszik önmagának sem elhinni saját tétovaságát, jól-nem-érzését. Mi bajom lehet, morfondírozik, hiszen minden itt van körülöttem, ami fontos. Mi hiányzik? Szóba kerül a műben a migráció, saját bőrükön érzik (merénylet Barcelonában), de arra a kérdésre, hogy ők, de főleg ő kivándorló-e, folyamatosan más és más válaszokat ad. Sándor, ahogy halad a barcelonai kiküldetés végefelé, úgy lesz egyre bizonytalanabb, nemcsak abban, hogy szeretne-e hazatérni, hanem abban is, hogy mi legyen lagymatag, ugyanakkor nagyon kényelmes párkapcsolatával, de olyannyira, hogy Julianna megérzi és faggatni kezdi: mi a baja, és főleg, milyen tervekkel foglalkozik a következő időkre. "Valami van a háttérben" - hajtogatja folyamatosan az asszony, de főhősünk egyelőre hárít, semmitmondó válaszokkal üti el a kérdéseket.

Persze, elérkezik az idő, amikor önmagának is válaszolni kell: cserélhet-e hazát őszülő fejjel, elhagyhatja-e családját egy szenvedélyes szerelemért, kezdhet-e tiszta lappal új életet – lemondva a hétköznapok rutinjáról. A feleség bölcs, anno, amikor féléves ismeretség után összeköltöztek, Julianna azt javasolta neki, legyen minden igaz, amit egymásnak mondanak, sőt, azt is felajánlotta, hogy Sándornak nem kell mindig mindenről beszámolnia. Szóval: főnyeremény. Ehhez képest ez a bizonytalan, hatvan évesen is önmagát kereső férfi most először hazudik neki. Julianna már Budapestről, egy telefonbeszélgetésben említi meg neki, hogy tulajdonképpen mindent tud, akkor is, ha semmi biztos nincs birtokában: "ha hiányzunk, hívjon".

Püff neki.

Tolvaly Ferenc

Erdélyben született. 17 évesen szüleivel disszidált Németországba. A kastli Magyar Gimnáziumban érettségizett, majd a Müncheni Filmfőiskola rendezői szakán végzett. Dokumentumfilmjeiben a hittel és az önazonossággal foglalkozik. Regényei is egyfajta lélekutazások. A L’Emigrant – A kivándorló is önismereti regény, a barátságról és a szeretetről.

Tényleg kíváncsiak vagytok a véleményemre? Nehéz ügy. Egyrészt egy babszemet sem bíznék erre a bizonytalan férfira, nemhogy családot vagy csak egy másik társ érzelmi egyensúlyát. Ez a férfi sosem lesz elégedett, sosem fogja megtalálni önmagát, mert sosem ott keresi, ahol éppen van, amiben éppen van. Mindig, mindenhonnan el fog vágyódni, mindig minden élethelyzetbe bele fog csömörleni, mindig új kihívásokat fog keresni, mert amit ismer, azon már túl van, már nem is érdekli, az egy idő után már unalmas. Ez nem baj, csak minek ennek az embernek társ, gyerek, kötelezettségek, társadalmi elvárások? Menjen, éljen, ahogy élni akar, és ne okozzon ártatlan embereknek fájdalmat az örökös kitörési lehetőségek keresésével. Minden sorból süt az, hogy nemcsak gyerekeinket kaptuk átmenetileg ajándékba, hanem társainkat is. Ezzel sincs gond, csak pénzzel kell bírni. Szóval, engem az isten őrizzen meg az ilyen fajta embertől, mert egyrészt körbe röhögöm az első engem ne köss meg kijelentésére (mert kössön meg téged Kun Béla meg a komplett Nőtanács), másrészt úgy rúgom ki az életemből, hogy csak úgy nyekken. Mégpedig nem azért, mert az én érzelmi biztonságom és bizalmi mérlegem tőle függ(ne), mert az egyedül tőlem és senki mástól nem függ, hanem azért, mert saját nárcisztikus ködbe vesző útkeresése nincs tekintettel semmire és senkire - és ami a legnagyobb baj, hogy ebbe a senkire és semmire se tekintetbe saját maga is beleértendő. Önsorsrontó bizonyossággal megy bele egzisztenciális és lelki válságokba, képtelen felismerni, hogy saját szabadsága csak a másik szabadságáig terjedhet, és egy centivel sem tovább. Neki sem csak jogai vannak, és kötelessége meg egy szál sem. Senki sem élhet légüres térben, mert az áram, a társ, a társadalom (stb.) akkor is ott van, ha nem szeretné, mindenki szolgálója a másiknak, a szó jó értelmében. Vagy ki kell vonulni a civilizációból, aztán hajrá. Nekem ez az ember nem szabadságkereső, hanem bajkeverő, boldogtalanságát és elégedetlenségét folyamatos új élményekkel kívánja kompenzálni, ami borítékolhatóan ugyanúgy zsákutcába torkoll majd.

Másrészt viszont... mikor lépjen le, mikor változtasson az ember, ha hatvan évesen sem?

Szóval: nehéz ügy.