A megfelelési kényszer párbaja

2020. február 26. 07:17 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Jeffrey Archer: Párbaj

1906. április 18. Ez az a nap, amikor napvilágot lát két nagyon különböző ember két nagyon különböző környezetben, egymástól 6750 km-re. Igen, megnéztem a térképen. 6756,7 pontosan, de egyikük nem pont a városban, hanem amellett, az erdőben született valahol, így inkább kerekítettem :)) Az útjuk mégis összefonódik...

Immáron 42 éve, 1978-ban íródott ez a kötet, amely egyben az azóta világhírűvé vált Jeffrey Archer első kötete is. A 40 éves jubileumra új, kissé átdolgozott kiadás jelent meg, és persze a magyarországi kiadója, a General Press is ismét elhozta nekünk ezt a már-már klasszikussá vált politikai és pénzügyi csatározásról, a történelem viharaiban való helytállásról szóló családregényt, gyönyörű, új borítóval.

Nem először olvasom ezt a könyvet, nem is ez volt az első Archer-regényem, de az egyik legkedveltebb, az biztos. Meg kell mondanom, hogy amikor hallottam, hogy ismét megjelenik, írtam a kiadónak, hogy nagyon érdekelne a kötet, viszont én már nemhogy olvastam a könyvet, írtam is róla. (Ide kattintva elérhető az első poszt.) Ezért lehet, hogy inkább a régi posztot frissíteném 1-2 új bekezdéssel, és osztanám meg újra, ha nem gond. Végül úgy döntöttem, elolvasom még egyszer, elvégre sok-sok kötet van, amit már régóta újra akarok olvasni, de sosem teszem, most itt az alkalom, ráadásul új kiadás, átdolgozva, lássuk, mennyire. Valamikor 5-6 éve, vagyis kb. 600-650 könyvvel ezelőtt (te jó ég!) olvastam ezt a történetet, de még mindig emlékszem a főbb szereplők nevére és a cselekmény főszálaira is! Ami nagy szó, mert a nevek megjegyzése mindig gondot okozott... Hányszor van, hogy itt ülök, írok épp egy ajánlót, és a 3 nappal korábban befejezett kötetből EGYETLEN EGY név sem jut eszembe... cselekmény meg minden megvan, de nevek! A fülszövegben sokszor nem szerepelnek ezek, a könyv meg épp nincs karnyújtásnyira, ezért A: kipontozom a neveket, hogy majd amikor nem leszek lusta felállni megkeresni a könyvet, akkor beírom; B: felállok és megkeresem a könyvet...

Na szóval rég volt már, hogy olvastam a könyvet. De mérhetetlenül örülök, hogy elkezdtem ismét, mert most valamiért egészen más dologra tudok figyelni, mint 5-6 éve. Talán én változtam, talán azóta felismertem, hogy sokkal nagyobb és komolyabb (és felháborítóbb) társadalmi probléma ez, mint akkor gondoltam, talán csak azért veszem észre most jobban, mert tényleg emlékszem a fő vonulatra, ismerem a sztorit, ezért az egész fő váza a történetnek nem vonja el a figyelmem az ilyen apróságokról... nem tudom, de rájöttem, hogy a két főszereplő, Abel Rosnowski és William Kane alapból egy elcseszett szituációból indul, méghozzá bár teljesen eltérő környezetben, de éppen ugyanúgy és ugyanannyira elcseszettből. Ez lehet azért, mert ez a probléma - akkor főleg - jelen volt a szegény, elmaradottabb világban éppúgy, mint a gazdag, előkelő környezetben, hiszen ez a probléma ténylegesen világméretű és mindenkit érintő; de lehet azért is, mert Jeffrey Archer ennyire egysíkúan látta azt a világot - és volt benne igazsága. Mire is gondolok?

William iskolájának, a St. Paulnak a katedrálisa. A tekintélyes New Hampshire-i magániskola nemrégiben szexuális zaklatási botrányba keveredett

Vegyük a két főhőst, akik körül bonyolódik a történet:

Abel Rosnowski, vagyis Władek Koskiewicz Słonim környékén született, az anyja egy megesett szolgáló lehetett, aki a folyóparton szülte meg gyermekét, és ott is halt meg. A kicsinek szerencséje volt: egy nyulakra vadászó gyerek találta meg, és hazavitte a családjához. Helena és Jasio Koskiewicz befogadták a gyermeket, bár nekik is volt néhány, Helena, akinek a legfiatalabb gyermeke fél éves volt akkor, isteni ajándéknak tekintette a fiút, akit Władeknek neveztek el, és akinek rejtélyes módon csak egy mellbimbója volt.

Ahogy cseperedett, hamar megszerettette magát, még az őt megtaláló fogadott bátyja is kedvelte, bár ezt soha be nem vallotta volna, hiszen apja nézeteihez igazodva úgy gondolta, hogy a kisgyerek körüli gondok a nőkre tartoznak. Kiderült, hogy semmi közös nincs Władekben és fogadott családjában: a fiú okos volt, jó eszű, imádott olvasni, tanulni, szemben a többi Koskiewicz-csel, akik a kétkezi munkában és a vadászatban látták az élet becsületes oldalát. A fiú hatéves korában a környék urának, Abel Rosnowski bárónak a kastélyába került, hogy barátja és tanulótársa legyen a vele egyidős Leonnak. A jó élete egészen addig tartott, amíg előbb a németek törtek be a vidékre és zárták 3 évre a túlélőket a kastély börtönébe - köztük a bárót is, aki mindent Władekre hagyott, mivel Leon meghalt, és akiről halálakor kiderült, hogy csak egy mellbimbója van, épp, mint Władeknek; a németek után pedig az oroszok foglalták el a kastélyt, erőszakolták halálra Władek szeme láttára Florentynát, a nővérét, majd vitték Szibériába a fiút... Władeknek egy nagy adag bátorsággal és némi segítséggel és szerencsével sikerült megszöknie, nem csak a munkatáborból, de Oroszországból is, majd Isztambulban találta magát. Még csak 15 éves, amikor már megtapasztalta a szovjet vendégszeretetet Szibériában, már több embertelenséget látott és többet éhezett, mint amennyi egy embernek egész életében kijár... Innen indul ez az ambíciókkal és vágyakkal teli fiú az újvilág felé, ahol felveszi a báró nevét, ahol hamar megtalálja a helyét, tanul, és kitartóan dolgozik.

William Kane, a gazdag bostoni bankárcsalád sarja ugyanazon a napon születik, mint Władek, és összehasonlíthatatlan az életük, de mégis egy bizonyos vetületében egyforma. Richardnak, William édesapjának eszébe sem jutott, hogy nem fia születik, a feleségétől elvárta, hogy egészséges fiút hozzon a világra, hiszen neki kell majd továbbvinnie a Kane és Cabot bankvállalatot. Már születése napján beíratta az iskolába, Williamtől pedig elvárta, hogy teljesítsen. A fiát csak fix időközönként látta, a kezében alig fogta, hogy etesse vagy pelenkát cseréljen: az egyszerűen elképzelhetetlen. Hiszen a kisgyerek a nők gondja és feladata. Majd amikor William már elég idős és okos lesz, akkor átveszi az irányítást a gyerek élete felett, kérdés és kétely nélkül - egész addig, amíg egy tragikus napon a Titanic fedélzetén nem találta magát...

A fiú imádta a számokat, gyorsan tanult, mindenben jó volt, kivéve a sportok és a zene, és már 11 évesen befektetési tanácsokat adott a keresztapjának, a bank igazgatójának. Nagyon jó érzéke volt a pénzügyekhez, értett a tőzsdéhez, a kereskedelem szabályaihoz, tudta, mi az, ami be fog futni, és mi az, amitől óvakodnia kell, de emellett talpig úriember volt, becsületes, aki sosem gázolt keresztül másokon.

Abel és William épp annyira szerető család nélkül nőttek fel, és különféle, bár teljesen eltérő, mégis nagyon magas elvárásoknak kellett megfelelniük, az egyiknek azért, hogy egyáltalán életben maradjon, a másiknak azért, hogy ne hozzon szégyent a családjára. Nagyon sokáig ez a két ember még csak nem is találkozott egymással, szerencsétlen véletlenek, félreértések, a becsületességhez való ragaszkodás és egy-egy nagy adag önfejűség miatt azonban néhány évtized alatt esküdt ellenségekké váltak - úgy, hogy közben mindketten megmentették a másik életét, tudtuk nélkül. Képletesen is és ténylegesen is.

Kettejük közül mindig is William volt a kedvencem, mert ő volt a történetben a ténylegesen gáncs nélküli úriember. Abel is becsületes volt a maga módján, bár azért sosem volt ellenére, ha egy-egy politikus egy kicsit megolajozta a szállodák építésének engedélyeit, és néhány aprócska törvénytelenség is belefért. Akkor és ott lépett visszavonhatatlanul előrébb William a szememben, amikor Abel először megcsalta a feleségét. Innentől egy darabig a fiatal alkalmazottait vitte ágyba, és azzá az elhízott és kissé öntelt, magányos és szomorú, mégis hatalommal rendelkező férfivá vált, aki pontosan tudta, hogy egy fiatal pincérnője sem engedheti meg magának, hogy nemet mondjon. Már csak két dolog éltette: a lánya, Florentyna, és a bosszú a Kane család ellen.

A regény Archerhez méltón hihetetlenül regényes, olyan értelemben, hogy csodálatos véletlenek történnek sorra a szereplőinkkel, főleg Abellel, de azért William életében is bőven akad ilyen. Emiatt kevéssé hiteles. Persze ha egyes aspektusait vizsgáljuk, legyen szó bármelyik szegletéről a szerteágazó és hosszadalmas történetnek, jók, az egész valahogy mégis túlságosan meseszerű. Továbbra sem tudok kevesebbet adni, mint 5 csillag, mert hiába látom a hibáit a könyvnek, bedőlök neki és hat rám, tetszik, sírva olvasom a Matthew-val történteket, izgatottan várom William csatáit a bankvezetőségért, Abel újabb és újabb kalandját, holott már nem először találkozom velük. Archer mestere a 20. századi nyugati világ színterében játszódó családregényeknek, imádom a vállalati-pénzügyi-elnökségi-politikai csatáit, és továbbra is egyik kedvenc regényem tőle ez a kötet. (A folytatásai már kevésbé, de azért azok sem rosszak.)

Nagyon örülök, hogy elolvastam még egyszer. Hosszú-hosszú évek óta nem olvastam újra könyveket, pedig jópárat már régen tervezek. Mégis egy kis lelkifurdalásom van közben: miért ezt olvasom, amikor már ismerem? Olvashatnék valami újat is... nagyon szíven ütött most is ez a mondat:

Matthew egy keddi napon halt meg. Negyven oldala volt még hátra az Elfújta a szélből.

Na nem a regény miatt, amit nem tudott befejezni, sosem szerettem azt a történetet... hanem azért, hogy nem tudta befejezni. Ilyenkor mindig eszembe jut: vajon hány könyv, hány film, hány alkotás van még előttem? Mi lesz az az egy - vagy több - amit már sosem tudok majd befejezni? (Oké, egy párat már tudok, de azokat tudatosan hagytam félbe, és esélytelennek látom, hogy a jövőben újra kézbe vegyem.)

Most, hogy újra elolvastam egy évekkel ezelőtti kedvencet, azt mondom: olvassatok újra könyveket! Nézzetek újra filmeket! - Bár azt én szoktam, elég sokat. - Most, bár ismertem a fő nyomvonalát a történetnek, tudtam, hova lyukadunk ki és mik a főbb állomások, azért nagyon sok apróságról már megfeledkeztem, ugyanolyan izgalommal tudtam olvasni, mint elsőre, csak most jobban tudtam figyelni olyan apró jelekre, amelyek az első olvasás közbeni izgatottság, a történet nagy fordulatai alatt rejtve maradtak és elfelejtődtek. Már gondolkodom, mi legyen a következő újraolvasásom. A Légvonalban szintén Archertől esélyesnek tűnik, de a Clifton-krónikák a legnagyobb kedvencem tőle. A negyedik rend és az Első az egyenlők között szintén. És ezek csak Archer regényei, még van egy pártucat, amit szintén újraolvasnék. Közben pedig úton vannak felém új könyvek is, amelyeket épp most rendeltem, és még néhány száz olvasatlan a polcaimon... áh... mit is olvassak legközelebb?

Köszönöm a lehetőséget a General Press Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.