Az egész élet egy estében elmesélve

2020. április 24. 06:02 - Carbonari

Könyvajánló - Anne Griffin: Legvégül

Mi van, ha elrontottam az életem, és már nem is lehet helyrehozni?
(Légy erős, semmi nincs akkor sem. Kezdd elölről. Vagy folytasd.
Okosabban, bölcsebben, mint addig.)

Az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent Anne Griffin Legvégül című műve, amely érdekes összegzése egy dolgos életnek. Csak olyan embereknek való a történet, akik kicsit nyitottabban képesek gondolkozni nagy összefüggésekről. Könnyen, gördülékenyen ír a szerző, nem nehéz abszolválni a könyv tartalmát, de azzal a veszéllyel fenyeget, hogy sokáig megmarad az olvasó fejében az alapprobléma: mi van, ha későn döbbentem rá arra, hogy végzetesen elrontottam néhány dolgot az életemben, és már nem is lehet helyrehozni?

84 éves férfi ül egy ír hotel bárjában és az életéről mélázik. Tulajdonképpen maga az életkor is becsülendő, hány 84 éves él a környezetedben, nézz csak szét! Na, ugye. Tehát üldögél, issza az italát és emlékezik.

Mr. Maurice Hannigan más kor más gyermeke, más beidegződésekkel, mint a maiak. Még ad a külső megjelenésre, ha muszáj, de olyankor makulátlan az öltözéke, a cipője meg olyan fényesre van (saját kezűleg) suvickolva, hogy a légy is seggre esik rajta. Zsörtölődő, zsémbes figura, aki éppen szépen elengedi életének eddigi tárgyait és emlékeit (is). Gyón? De hogy készül valamire, az biztos, mindent eladott, házat, földet, tárgyait, berendezéseket, még hűséges munkakutyájától is megszabadult, elajándékozta.

Öt pohárköszöntő, öt ember, öt emlék - ez következik, emberünk pedig ott ül a bárban és emlékezik.

1) Tony, testvére, tbc-s, hamar meghalt. Maurice ellentétei a környék nagy urával, gyerekkora, diszlexiája, de számolni nagyon tud. Tony szelleme, tanításai egész életében vele maradnak, korán megtanulta elfogadni a változásokat. Kitör a szegénységből egy telekügylettel. Megismeri a feleségét.

2) Molly halva született kislánya, később Emilyben is őt látja (ellenfelének rokona).

3) Noreen a fia nénikéje, felesége húga. Szellemileg fogyatékos, speciális otthonban él.

4) Kevin, a fia - milyen az, amikor felnőve a gyerekünk nem olyan, amilyennek elképzeltük születésekor.

5) Sadie - felesége, mindene.

Mindegyik történet a múltba nyúl vissza, ötvöződve a jelennel, különös és különleges életigazságokra nyit szemet.

Számvetés, megszámláltatás, megmérettetés és kevésbé érdeklő tény, ha kevésnek találtattál. Mélázás a méltósággal elmenésről: akkor, amikor ő akar, úgy, ahogy ő akar - luxus netovábbja akaraterő szempontjából, nem mindenkinek sikerül. Elmélkedés arról, hogy "ugyanaz számít mindenhol a világon: hogy ne veszítsük el a méltóságunkat és a pénzünket."A szerző, Anne Griffin

Elmulasztott gesztusok, elmaradt mosolyok, kihagyott kacsintások, megmagyarázhatatlan indulatok, fojtó torokszorítások, amikor ott és akkor semmi mást nem lehetett tenni, csak azt, amit tett és ahogy tett. Mindenki csak utólag érzi, hogy az a probléma a nagy egész szempontjából semmit sem számított, és egy elmaradt ölelés többet ért volna, mint a dacos hallgatás vagy a szégyenkező oldalnézés.

Mindenki jót akar - csak mindenkinek más a jó. Az okos újságíró fia nagyon kifogta Maurice-szal: egy házsártos, diszlexiás apát, "aki szart sem tud elolvasni", ezért nincs is miről beszélgetniük. És a felesége is... "Jézusom, fiam, minden rohadék nap el kellett volna neki mondanom, milyen csodálatos!" - hát igen, csak ha mindennap elmondják, ellaposodik a mondat és az érzés is. Ezek mindig csak utólag tűnnek fontos dolgoknak - közben soha. És miután közben élünk, utána meg ki tudja, mi lesz, így közben sem olyan fontosak. Mindenki viszi magával a pakkját, és hisz, amit hisz. Tetteink többet számítanak, mint százszor elmondott "de szeretlek", és az is vak, aki ezeket nem veszi észre. Napjainkban figyelem a körölüttem lévő embereket, ahogy telefonokban búcsúzkodnak a szia, szeretlek szavakkal. Nem veszik észre, hogy már csak megszokásból (is) mondják, hogy gyakran nincs is tartalom mögötte. Igen, közben kell méltónak és igaznak lenni, de vajon nem az-e akkor is az ember, amikor nem úgy látszik? Sokszor csak nézőpont kérdése az egész. Mindig kettőn múlik: közben kell felfedezni a másiknak is, hogy milyen gátlásokkal és gyarlóságokkal küszködik a párja, hogy mi lapul egy felcsattanás, egy oldalpillantás vagy két mondat közötti hosszabb csendben.

Ostorozni magunkat elkövetett hibáink miatt - ahogy a kötet főhőse teszi - pont olyan fölösleges, mint a kötet szerző által történő lezárása. Nem feltétlenül a szeretet mindenható erejét jelenti, hanem a gyász feldolgozásának képtelenségét, olyan fokú rugalmatlanságot a való élethez, amely egyértelműen vezetett el itt a végkifejlethez. Igen, ahhoz is kell erő, de még mennyi! Csak azt az energiabefektetést másba is lehetett volna konvertálni, pozitív előjellel. Persze, ki vagyok én, hogy megmondjam a frankót? Úgyhogy értem a szerző mondanivalóját, el is tudom fogadni, csak ne legyen kötelező ilyen esetekben alkalmazni... Mert aki elrontotta az életét, az elrontotta. Akinek meghalt valakije, annak meghalt. A túlélő folytassa onnan tovább, ahonnan lehet, ahogy lehet. Okosabban, bölcsebben. 84 évesen is. Akkor sem késő. Csak egészség legyen, a többi köszöni szépen, megoldja magát.