Asperger gyermekei

2020. április 29. 07:18 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Edith Sheffer: Asperger gyermekei

Ki volt Hans Asperger? Nagy tudású, embermentő orvos, vagy épp ellenkezőleg? Talán valahol mindkettő.

Hans Asperger 1906-ban született Bécsben, orvosi tanulmányait is ott végezte, gyermekszakorvosi képesítését is a bécsi egyetemet szerezte. Fő kutatási területe az autizmus és a róla elnevezett Asperger-szindróma, később pedig több orvosi, gyógypedagógiai társaság elnöki tisztségét töltötte be, vagy volt tagja. 1980-ban halt meg. Ez a kötet, az amerikai Berkeley Egyetem munkatársának, a 20. századi német- és közép-európai történelemre szakosodott Edith Sheffernek az alapos kutatómunkáját hívatott bemutatni, amelyben elsősorban Asperger 1930-1940-es években folytatott munkásságára koncentrál, vegyítve rengeteg, az autizmusról és Asperger-szindrómáról szóló adattal.

Hans Asperger

Hans Aspergert, az autizmus és a róla elnevezett Asperger-szindróma kutatásának úttörőjét évtizedeken keresztül mint a fogyatékos gyermekek elszánt védelmezőjét ünnepelték világszerte. Edith Sheffer, a díjnyertes történész-író megrázó új kötetében azonban más oldaláról ismerhetjük meg a világhírű orvost, aki nem elszenvedője volt Hitler Harmadik Birodalmának és fajgyűlölő politikájának, hanem mélyen egyetértett a nemzetiszocialista ideológiával, és aktív bűnrészességet vállalt vele azáltal, hogy rá bízott gyermekek százait ítélte az életre méltatlannak.
A rezsim Európa-szerte milliókat küldött a halálba származásuk, vallásuk, politikai hovatartozásuk, sőt viselkedésük és fizikai vagy mentális állapotuk alapján. A rendszert kiszolgáló pszichiáterek elsődleges célpontjai a gyermekek lettek, főként azok, akikről azt feltételezték, hogy hiányzik belőlük a szociális készség – kijelentették, hogy a Birodalomban nincs hely a számukra. Asperger és kollégái egyes „autisztikus” gyermekeket megpróbáltak átformálni, hogy hasznos állampolgárai legyenek a Harmadik Birodalomnak, ám azokat, akiket „gyógyíthatatlannak” minősítettek, kíméletlenül a Spiegelgrundra, az egyik leghírhedtebb gyermekgyilkossági központba utalták.
A nácizmus és az autizmusfogalom összekapcsolódásának első teljes körű feltárása rendkívül alapos kutatómunka eredménye. Edith Sheffer megrázó könyvét olvasva nem nézhetünk félre, kénytelenek vagyunk végiggondolni, hogy az akár ártalmatlannak tűnő társadalmi előítéletek, címkézések és listázások milyen döbbenetes tragédiákhoz vezethetnek.

Edith Sheffer

Nem volt egyszerű olvasmány ez a könyv, elég sokáig is tartott, és közben sok másik könyvet is kiolvastam, de végig ott motoszkált bennem mindaz, amit megtudtam. Nagyon is érdekel mindenféle betegség, állapot, pszichológiai kórkép, akármi ilyesmi, és mint egyféle érdekes pszichológiai/mentális állapot, az autisztikus spektrumzavarok széles köre kifejezetten beleillik az érdeklődési körömbe. De bevallom, Aspergerről mindössze annyit tudtam, hogy valamikor a 20. században tevékenykedő osztrák orvos volt, feltételeztem, hogy volt némi köze az autisztikus spektrumzavarok kutatásához és leírásához, már csak azért is, mert az Asperger-szindróma a nevét viseli. És ennyi. Ennek tükrében kifejezetten érdekes és mélyreható volt megismerkedni a kötetben bemutatott Hans Aspergerrel és nézeteivel, aki valóban sokat tett ezen állapotok kutatóterületén, és mentett is meg életeket, ugyanakkor kíméletlenül a "vágóhídra" küldte azokat a gyerekeket, akik számára nem voltak hasznosak, és tökéletesen egyetértett a náci ideológiával.

Ha egészséges, életerős nemzetet akarnak építeni, ahhoz egészséges, életerős népességre volna szükség.

A kötet nagyon alaposan és részletekbe menően bemutatja az akkori osztrák-német miliőt és az orvosi hozzáállást ehhez a fura állapothoz, az Asperger által autisztikus pszichopátiának nevezett betegséghez. Érdekes volt látni, hogyan változott Asperger hozzáállása is a kérdéshez: az Anschluss előtt kollégáit is óva intette attól, hogy túl hamar ítéletet mondjanak egy gyerekről és lemondjanak róla, életre képtelennek és méltatlannak bélyegezzék; az Anschluss után azonban már jóval keményebb hangot üt meg, és erre is buzdít. Részletesen megismerjük az egyes akkor használt fogalmakat, és azt is megtudjuk, hogy ezek mára mennyiben változtak, közben pedig Edith Sheffer nagy empátiával és az érezhetően benne bugyogó igazságérzettel és felháborodással, a tenni akarás vágyával ismerteti egy-egy gyerek élettörténetét. Olyanokét, akiket az akkori nézet szerint és a náci ideológia szerint életre képtelennek, sőt mi több, méltatlannak ítélt Asperger, és koncentrációs táborokba küldte. A cél ugyanis az volt, hogy az autizmus spektrumzavar skáláján az enyhébb tünetű gyerekeket beillessze a társadalomba és hasznossá tegye. Aki erre alkalmatlan volt, az az életre is méltatlan. Közben pedig volt olyan gyerek, akinek a fennmaradt kartonja, az esetéről szóló jegyzetek alapján egyértelmű, hogy inkább csak félreértett, megbélyegzett gyerek volt. Nagyon szívszorító volt olvasni ezekről az esetekről, és külön plusz pont a szerzőnek azért, hogy minden állítását adatokkal, dokumentumokkal, jegyzetekkel igazolta. Sokan nem szeretik a túl sok lábjegyzetet vagy jegyzetet, adatot, egyebet, én viszont nagyon.

A bécsi Am Spiegelgrund, Asperger intézete a beteg gyerekeknek

Edith Sheffer nagyon jó munkát végzett ezzel a kötettel, és mire a végére értem, tökéletesen egyetértettem Simon Baron-Cohen, a Nature-ben megjelent gondolatával a könyvvel kapcsolatban:

„Az Asperger gyermekei kötelező olvasmány kellene legyen minden pszichológus-, pszichiáter- és orvostanhallgatónak, hogy tanulhassunk a történelemből, és soha ne ismétlődhessenek meg rettenetes tévedései. A könyv dermesztő erővel figyelmeztet arra, hogy a klinikai kutatás és orvosi gyakorlat legfőbb vezérelve csakis az együttérzés lehet.”

Számtalan esetben elgondolkodtam már azon, hogy mennyire elcseszett társadalomban élünk. Nem csak most, mindig is. Skatulyázunk és egyszerűsítünk, sosem akarjuk igazán mélyen megismerni a tényeket, az okokat, okozatokat, mert azokra nem lehet egyszerű, üres, de jól hangzó szólamokat és jelszavakat felhúzni. Nem akarunk megismerni igazán mélyen semmit, mert még a végén rájövünk, hogy nem sok okunk van gyűlölködni. Sokkal egyszerűbb kis fakkokat gyártani és mindenkit azokba belekényszeríteni képzeletben. Vagy akár a valóságban... Pedig sokkal értelmesebben is létezhetnénk, de az fárasztóbb. Előítéletekkel, társadalmi, nemi, vallási, generációs megbélyegzésekkel együtt élni sokkal egyszerűbb. Szomorú, amikor ezeknek a legbűntelenebbek és legkiszolgáltatottabbak az áldozatai. Márpedig elsősorban mindig ők az áldozatok...

Köszönöm a lehetőséget az Európa Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.