"Csajok, öreglányok, vén csatalovak, kedveseim", kezdi Ljudmilla Ulickaja A lélek testéről című kötetét, amely a Magvető Kiadónál jelent meg pár hete. "Szeretlek titeket", folytatja, "Együtt éltük le az életet, viseltük a terheket, / ... / egymás mellén sírtuk ki minden keservünk, / megcsalást, abortuszt, árulást, házkutatásokat, rongyos / irigységet. / ... / Nekem nem kell más, csak ezek a csélcsap bolondok, / bölcsek, / szégyentelenek, hazugok, csábítók, gyönyörűek, / babonások és hűek, / ezek a rém okosak és reménytelenül hülyék, akiktől / az ég angyalai is tanulhatnának... / Nekem így kelletek, ilyennek - ilyen vagyok én is."
Ilyen vagyok én is - kérem figyelni a szerző vallomását és ajánlását a többi barátnőjének, ismerősének. Semmi elkendőzés, hazudozás, hetvenen túl minek is? Ilyen vagyok, köpi oda a szavakat, de még inkább megbocsátón cirógatva simogatja az útjára bocsátott kifejezést, megértve az élet esszenciáját, felfogva a lét végességét, az ember gyarlóságát, állhatatlanságát, körülményei kényszerítő erejét. Ilyen vagyok: hűséges és áruló, bolond és bölcs, szégyentelen és hazug, rém okos és reménytelenül hülye, és ez bizony néha mind egyszerre. Éltem, élek és ha meghalok, csak én tudom teljes bizonyossággal, hogy mit miért is tettem. Nem vágyom megfejtésre és nem érdekel, mit gondolsz rólam, vigyorog kajánul a halott. 
Az elbeszélés kötettel kapcsolatban nem lehet elvonatkoztatni a halál gondolatától, muszáj mélyebb összefüggéseket keresni élet - halál kapcsolata között: minden írásból - tisztelet a kivételnek - ott lapul, sunyít vagy harsányan kiabál az életet lezáró halál. Nyilván, minden ember elgondolkodik a lét végső fázisán, az 1943-ban született ember, mint a szerző, pláne, hiszen idén 77 éves, akármeddig is éljen egy ember, az ilyen korúnak bizony kevesebb van előre, mint hátra. Ezek pedig pontos körülírhatósággal megjelennek a műben: reménytelenség, vígasztalanság, kis emberek szürke életei és még szürkébb halálvárásai. Tudom, ismétlem, kis emberek nagy félelmei... amelyek egyben az író félelmei is (nem elfeledni, amit deklarált a mű elején: én is ilyen vagyok). Nem hiszem, hogy létezne ember, aki, miután végre felfogja, hogy ő is meg fog halni valamikor, ne testi szenvedésektől mentes öregkort és ne gyors, kegyes halált kívánna magának, ami viszont ritka szerencsések kiváltsága csak. Marad tehát a kiírt, megfogalmazott félelem, ami papírra vetve talán képes terápiás jelleget öltve csillapítani és megbékéltetni azzal, amiről nem tudja, milyen is lesz majd konkrétan neki az évek sorával.
Ugye, milyen szimpatikus ez az idős asszony? És azt hiszed, a mosolya mögé látsz?
Nagyon jól lefest generációs problémákat - másik ember: mit tudsz róla? Jóformán semmit, nyugtat meg a szerző. Mintha 10-20 fa alapján exkatedra le akarnád iskolázni az amazonasi dzsungelt, és azt a pár tucatnyi fát is csak felületesen néznéd meg. Hiszen önmagad számára te vagy az első, a te szűrőd, a te jóléted, a te gondolataid számodra evidenciák. Borzasztó nehéz elképzelni, hogy a másiknak nem az a jó, vagy nem egészen úgy jó, ami és ahogy neked. Ülsz a sérelmeiddel, hajtogatod, hogy nem szeretett vagy nem neked megfelelően szeretett, aztán, amikor elmegy, eleinte haragosan matatsz a holmijai között, majd eltelik 1-2 év, netán 1-2 évtized, történik veled ez vagy az, találsz utána ezt vagy azt, mond neked anyádról, apádról valamit valaki, amelyek aztán más fénybe helyeznek régi történéseket és keserves rémülettel állapítod meg, hogy végzetesen félreértetted. És hogy már késő. (Áldottak mind, kik...)
Nem mindenki való arra a hivatásra, amelyről gyermekkora óta álmodott, mert például nem bírja a vért. Ilyenkor nem letargiába kell süllyedni, illetve, de, egy kevés időt hagyni kell az álom elgyászolására, hanem aztán szépen fel kell állni, hogy ez van, hozzuk ki belőle a legjobbat. (Tetemek, tetemek, hol a lelketek...)
Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.
Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.
Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben, erre az alkalomra jelent meg magyarul Daniel Stein, tolmács című kötete. Népszerűsége hazánkban is töretlen, amit mi sem jellemezhetne jobban, mint hogy azóta is minden évben megjelenik legalább egy könyve magyarul: az Elsők és utolsók című kötet 2010-ben, az Imágó című regénye 2011-ben látott napvilágot; ezt követi legfrissebb munkája, A mi Urunk népe című elbeszélésgyűjtemény, amely már a tizenkettedik kötete a Magvető Kiadónál.
A Magvető Kiadónál megjelent művei:
Médea és gyermekei (2003), Életművésznők (2004), Vidám temetés (2005), Szonyecska (2006), Odaadó hívetek, Surik (2007), Kukockij esetei (2008), Daniel Stein, tolmács (2009), Történetek állatokról és emberekről (2009), Elsők és utolsók - Válogatott elbeszélések (2010), Imágó (2011), Történetek gyerekekről és felnőttekről (2012), A mi Urunk népe - elbeszélések (2012), Örökbecsű limlom (2013), Jákob lajtorjája (2016)
Forrás: lira.hu
Néhol hagymázos álmok, misztika, kaffkai sorok, tragédia, halál, egyszerű lelkek gyászfeldolgozása, babonák, letargiába süllyedt álmok, írói dimenzióváltások, csodavárások, kettétört angyalszárnyak, empátia, páratlan emberismeret, rejtett összefüggések és reménytelenség a köbön várja a művet kezébe vevőt. Az olvasó pedig olvas, mert nem tehet mást. Abbahagyni nem lehet, megtanulni nem akarja, pongyolán sorokat átugrani pedig nem hagyja magát a szöveg. Amikor végre becsukja a könyvet, mert nincs több elbeszélés, akarva, akaratlan végigtekint számára kielégítő életén, és megállapítja, mennyire szerencsés volt idáig. Mert ekkora szürkeséget normális gondolkodású, netán iskolákat végzett, magabiztos ember el sem tud képzelni. El sem tud képzelni. Testi-lelki nyomor, különös történések, babonák, kívülről céltalannak látott életek hiedelmei, csak csóválja a fejét és nem érti. Vagy nagyon is érti, és ütni vágy, mindegy, mit, falat, boxzsákot, csak kiizzadni magából a kötet emlékét is. Persze, nem megy, naná, hogy emlékezni fog rá, amíg él. Nem a konkrét szavakra, hanem az érzésre. Arra, hogy ilyen van és hogy mennyire hálásnak kell lenni a sorsnak, hogy mindez nem vele történt meg. Még akkor is, ha ő is meg fog halni.
Majd.
Remélhetőleg csak egyszer.
A kötet fordítója Morcsányi Géza, aki mesteri munkát végzett: sima oldalak, semmi értetlenkedés, semmi furcsa, nem odaillő kifejezés. A versek fordítója, Kántor Péter pedig egyenesen remekelt.
Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A képre kattintva elérhető a könyv kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
A hazából nem lehet kiíratkozni
