Úgy, ahogy írom: senki sem normális. Mert ki mondhatja azt teljes joggal, hogy ez vagy ő igen, az vagy ő meg nem...? A Magvető Kiadó közreműködésével kiadott kötetben, Szvoren Edina Nincs és ne is legyen című művének novelláiban pontosan ez a helyzet.

Szokatlan mondanivalók, egy-két szavas tömör mondatok, pozitívum a lényegben egy deka sem, de morzsája sem. Szvoren Edina nem kegyelmez az olvasónak: ez az élet, Babolcsai néni, mondanám kamaszkorom P. Mobilja szerint. A szerző arcon önti a kötet abszolválóját reménytelenséggel, sötét világgal, leszbikus utalásokkal, emberi hibákkal, legyenek azok testi vagy szellemi deformitások. Szépen, igényesen megformált mondatokban értekezik egy szürreális világban, mintha egy Jancsó filmet néznék. Művészfilmet, amitől amúgy (általában) kiver a víz. Kicsit ettől is, az az érzésem, hogy bakker, írókám, itt senki sem normális. Ja, válaszolná lazán Szvoren Edina, így van: senki sem normális. Ahogy kinn, a való világban sem. Kicsit ha megvakargatnád bárki életének felületét, rögvest kiderülhetne, ami kiderülne a másikról. Oooké, húzódok vissza óvatosan, értem. 

Mert tényleg értem. 

Valljuk be, néha fáj klasszikus művészfilmet nézni (élénken emlékszem 15 éves korom első ilyen filmjére, amely Csontváry Kosztka Tivadar életéről szólt, agonizáltam rajta), ugyanakkor felnőtt fejjel, odafigyelve nemcsak az jön le belőle, hogy öcsém, ez iszonyú, hanem az is, hogy egy kevés fanatizmus minden igazi tevékenységhez szükségeltetik. A körülmények, amelyek körülveszik az embert, elnyomják vagy közömbösek, netán fénytelenül, kelletlenül segítőkészek, mind-mind olyan tényező, amelyre valamilyen módon választ kell találnia az egyénnek. Hogy milyen ez a válasz? Erről értekezik Szvoren Edina pontos, rövid, tömör mondatokban, amelyek helyenként szürreálisak, máshol posztmodernek, kivétel nélkül negatívak, önmaguk börtönébe zárják a főhősöket, de mégis hiánytalan lélekrajzok: tesszük a dolgunkat, üzenik a főhősök a lapokról, tesszük, ahogy lehet, amikor lehet. Tudjuk, hogy életünk egyes mozzanatai megmagyarázhatatlanok az átlagember számára, de mi az, hogy átlagember? Hiszen mi is azok vagyunk. Vagy meg akarunk felelni valakinek vagy legalább magunknak, vagy nem. Vagy sikerül, amit akarunk, vagy nem. De élünk, létezünk, és úgy élünk, úgy létezünk, ahogy tudunk, vagy ahogy nekünk (többé-kevésbé) jónak tűnik. És miután, kedves olvasó, nem teszel kenyeret a szánkba, nem fizeted a rezsinket, ne szólj bele, nem értesz, nem érthetsz a mi dolgunkhoz.

Az olvasó pedig vitázni kezdene, hogy de... hú, figyelj... nem rosszból mondom... és megakad. Mert tényleg. Aki nem tudja, hogy zuhan, nem lehet elkapni, önmagától senkit sem lehet megmenteni. Egyetlen főhős sem szimpatikus, saját nyomorukból ki sem látva, fel sem nézve haladnak céljaik felé, néha kis figyelmet, máskor némi könyörületességet koldulva. Halmozottan sérült emberek, kisiklott sorsok, szorongással, abúzussal és egyéb hasonlókkal megátkozva, kitörési képtelenséggel megverve. Ámbár, ez utóbbit sem lehet egyértelműsíteni: aki nincs tisztában azzal, hogy neki az rossz, ami van, akkor nem hiányzik a normalitás - hiszen nem tudja, hogy amiben éppen tocsog, nem jó. Neki még éppen jó. Ördögi kör, nem? Arról nem beszélve: ki mondhatja meg a tutit, hogy mi a normális? 

Nemrégiben találkoztam egy, közelebbről nem meghatározható hitű emberrel. Már javában dúlt a koronavírus, a faluvégi forrásnál töltögettem a kannáimat vízzel, amikor megérkeztek, anya és asszonylánya. Megtartva a távolságot tőlem, letelepedtek egy padra, és beszélgetni kezdtünk, amíg arra vártak, hogy ők is hozzáférhessenek a forráshoz. Azt a nyugalmat, derűt, olyan bajaiknak odabízását a sorshoz, istenükhöz, amelyek irányítására nincs hatalmuk, tanítani kéne egyetemeken. Ugyanazt hozzák istenbe vetett bizalmukkal, ami nekem is sikerül fanatikus hit nélkül. És - lássuk be - ez sem tartozik a normalitáshoz sok ember számára. Ergo: a pozitívum is lehet kirívó és elmész az anyukádba azzal a nagy nyugalmaddal minősítésű.

Így nézd a novellákat, bár, azt javaslom, ne koronavírus idején kezdj neki a reménytelenség eposzának. Vagy.. mégis? A negatívum is tud inspiráló lenni, hogy innen, édes lelkem, már csak felfelé vezethet az út.

Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A képre kattintva elérhető a könyv kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!

Három szilmaril mind(en) felett

Karácsony Apó levelei