Azon agyalok, hogy ennek véget vetek...

2020. szeptember 09. 07:29 - Arthur Arthurus

Filmajánló: I'm Thinking of Ending Things - A befejezésen gondolkozom

A tavalyi év egyik legjobb könyve volt számomra, és most itt van belőle a film is. Milyen lett?
1_9.jpeg

Netflixen elérhető a film, amely Iain Reid: I'm thinking of ending things, vagyis Azon agyalok, hogy ennek véget vetek c. könyvéből készült. Az eredeti címe maradt ugyanaz, de valamiért nálunk úgy gondolták, hogy "A befejezésen gondolkozom" cím jobb. Szerintem nem, de mindegy.

Mivel a tavalyi év egyik legjobb, legkülönösebb könyve volt számomra az Azon agyalok, hogy ennek véget vetek, nem volt kérdés, hogy megnézem a filmet is, amint elérhető. Hogy sikerült adaptálni ezt a nagyon furcsa rémálmot? Egy könyvet, ami rendkívül megosztó, mert nem szokványos, és aki nem érti, az nem fogja szeretni. Aki érti, az sem feltétlenül. De mégis van benne valami különleges, valami teljesen egyedi, ami miatt talán az sem bánja meg, hogy kézbe vette, aki nem is érti teljesen.

Nos, a film szerintem még megosztóbb és érthetetlenebb lett. Lehet róla szuperlatívuszokban beszélni, de mindez nem sokat ér, ha nagyon sok ember egyszerűen 20 perc után megunja, vagy eljut ugyan a furcsaságokig, de annyira elvont hülyeségnek tartja, hogy nem is akarja megérteni. Ugyanis a film is nagyon különleges, sőt mi több, furcsa, és miközben az érthetetlenség határán mozog, még rendkívül nyomasztó is.

Mindenkinek ismerős lehet a helyzet, amikor egyszerűen csak beleragadunk dolgokba. Kapcsolatokba, munkákba, akármibe, és évekkel később, amikor végiggondoljuk a saját pillanatnyi helyzetünket, pontosan látjuk azokat a pillanatokat, amelyek apróságok voltak csupán, véletlenek, egy-egy ki nem mondott nem vagy épp ki nem mondott igen, egyetlen döntés, ami elindította vagy katalizálta a folyamatot, aminek egy pontján ott vagyunk, ahol. Azzal, akivel. 

4_30.jpg

Ehhez a filmhez kell türelem. És ott kell lenni fejben. Nem lehet, illetve inkább nem érdemes úgy nézni, hogy közben másra is figyelünk. (Én pl. szeretek úgy filmet nézni, hogy közben telefonon mást csinálok, szeretem akármikor megállítani a filmet, hogy kimenjek, ezért sem, és az ára miatt sem éri meg nekem a mozi pl., amikor alig többért, mint egy mozijegy ára, nézhetek filmeket és sorozatokat itthon is, kényelmesen. Persze nézhetnék ingyen is, de úgy nem szeretek, akkor szoktam csak, ha nálunk legálisan semmilyen formában nem elérhető, és ha elérhető lesz legálisan, az is évek kérdése, és akkor is szinkronosan csak... (Sorozatok új évadai pl.)

És ez az a film, amit nem tudtam úgy nézni. Az első 25 percben csak az autóban ülünk, ahogy az ifjú pár a hóviharban elutazik a srác szüleihez, bemutatkozni. A narrátor a lány, végig az ő fejében járunk, miközben próbálunk rájönni, mi az isten folyik itt valójában. A zseniális színészi játékok, a furcsa képarány (Łukasz Żal), a vágás (Robert Frazen) és a könyv ügyes adaptálása, ami Charlie Kaufman műve. Furcsa anomáliák szemtanúi vagyunk folyamatosan, miközben hallgatjuk a párbeszédeket musicalekről, festményekről, művészetekről, akármiről, de mielőtt a fiatal lány - és vele együtt mi is - az anomáliák mélyére áshatna, valami eltereli a figyelmét, megszólal Jake, vagy az apa, vagy az anya. Nagyon egyedi atmoszférát teremt a képi világ is: sötét, hideg és nyomasztó, néha egészen közeli képeket kapunk, néha pedig csupán a szakadó hót látjuk, amiben különös erő lakozik. 

Mindennek meg kell halnia. Ez az igazság. Az ember szereti azt hinni, hogy mindig van remény. Hogy legyőzhető a halál. És az egyedülálló emberi képzelgés, hogy a dolgok jobbra fordulnak, talán abból az egyedülálló felismerésből származik, hogy nem fordulnak jobbra. Nem lehet biztosan tudni. De gyanítom, az ember az egyetlen olyan állat, ami tudja, hogy halála elkerülhetetlen. Más állatok a jelenben élnek. Az emberek nem tudnak, ezért feltalálták a reményt.

3_58.jpg

Az egészen hétköznapi helyzet furcsaságok ezreit indítja el, és egy ponton teljesen megbomlik a tér-idő kontinuum, és már nem csak azt nem tudjuk, hol vagyunk és kikkel, azt sem, hogy mikor és kik vagyunk mi. Jake szülei egyik jelenetről a másikra hol fiatalabbak, hol idősebbek, hol a halálos ágyon fekszenek 80+ évesen, hol meg késő negyvenesként rohangálnak a házban, ahol egyik másodpercről a másikra eltűnnek, beszélgetés közben, egy ablakon való kipillantás után, vagy csak felállnak, hogy hozzanak valamit a konyhából, hogy aztán többé ne térjenek vissza. 

A filmben a fiatal lányt Jessie Buckley játssza, akit láthattunk a Csernobilban és a Háború és béke minisorozatban sok egyéb mellett, Jake-et Jesse Plemons személyesíti meg, aki már rengetek kisebb-nagyobb film és sorozat szereplője volt. A szüleit két zseniális színész, David Thewlis (mindannyiunk Lupin professzora) és Toni Collette alakította, és mind a ketten megérdemelnének ezért a játékért valami rangos díjat. Pazarul hozták a beteg, megfáradt, furcsán, tolakodó módon érdeklődő, de mégis szerethető embereket, akik erőlködve akarják fenntartani a normalitás látszatát. 

hazajönni rettenet, akár megnyalják a kutyák az arcod, akár nem
akár feleséged van, akár feleségformába bújt magány vár rád
hazajönni rettenet magányos
annyira, hogy a még előbb rád nehezedő légnyomásra is szeretettel gondolsz vissza
mert minden rosszabb, mikor hazaérsz
a fűszálakon csüngő férgekre gondolsz
hosszú órák az úton, közúti segítség, jégkrémek
néhány felhő különös alakja
és vágyakozással teli csönd, mert nem akarsz visszatérni
hazajönni egyszerűen borzasztó
az otthoni csend és a felhők csak a rossz közérzetet erősítik
a felhők már önmagukban gyanúsak
más anyagból készültek, mint amiket magad mögött hagytál
te magad is másféle anyagból vagy
visszavitt, leértékelt
nem várt esti találkozás
boldogtalan a visszatérés, rossz helyeken bő
varrat nélküli ruha, kopottas mosogatórongy, elhasznált
hazatérsz, űrutazó, idegen
a Föld gravitációs vonzása most
kétszer olyan erősen húzza lazára a cipőfűződet és a válladat
vési homlokodba az aggodalmad jeleit
megereszkedve térsz haza, mint kiszáradt kút
melyet a holnaphoz köt egy törékeny szál
akárhogy is
az előtted sorakozó egyforma napok sokaságába sóhajtasz
nos, akárhogy is, visszatértél
a nap úgy kel és fekszik, mint egy kifáradt kurva
a levegő mozdulatlan, mint egy törött végtag, te meg öregszel
semmi sem mozdul, csak a tested sós hullámai
látásod elhomályosul, magaddal viszed az időjárást
a nagy kék bálnát, a csontig hatoló sötétséget
röntgenlátással tértél vissza, a szemed felfal mindent
a mutáns képességeddel tértél vissza a csontok otthonába
minden, amit most látsz, minden csupa csont.

2_102.jpg

A film nem követi pontosan a könyv történéseit, szerintem fontos momentumokat kihagy, vagy másképp mesél el, de ezzel együtt nagyon érdemes megnézni azoknak, akik szerették a könyvet. Akik nem ismerik a könyvet vagy nem szerették, azok tartsanak ki: lassú film, de szerintem nem érdemtelen. Több, mint két órás játékidő, részletes beszélgetések, nyomasztó légkör, melyet anomáliák sora kísér - röviden így lehetne jellemezni. Miközben más, mint a könyv, bizonyos jegyeit és jellegzetességeit annyira tökéletesen és hibátlanul emelték át vászonra - illetve ez esetben képernyőre -, hogy pontosan így emlékszem rájuk, miközben több, mint egy évvel ezelőtt olvastam a könyvet. És annak ellenére, hogy Jake-et teljesen, tökéletesen máshogy képzeltem el, Jesse Plemons is meggyőzött a végére, hogy ő az a Jake. 

Egyrészt tetszettek azok a megoldások, másrészt viszont frusztrálónak is találom őket, amikor a film csepegteti a téves vagy éppen valós eshetőségeket, de mielőtt egy picit elgondolkodhatnánk rajta, mielőtt egy picit jobban megvizsgálhatnánk, mi is van ott valójában, egy hirtelen, váratlan esemény teljesen elvonja a figyelmünket. Az alapvetően lassú folyású filmben ezek az események zavaróak is, ugyanakkor felrázóak is, pozitív értelemben. 

Választ keresünk a szereplőkkel együtt azokra a teljesen elvont filozófiai kérdésekre, hogy mi az én és mi a te, hol végződik az én, egyáltalán hol kezdődik, de válaszok helyett még több kérdést kapunk, és egy cseppnyi bepillantást a mentális problémákba is. Ha alapvetően normális (hahaha... egyáltalán mi az?...) ember sem tudja a választ ezekre, akkor egy téveszmékkel küszködő ember fejében milyen káosz uralkodhat? Ebből láthatunk egy kis ízelítőt, milyen is, amikor nem vagyunk otthon a saját fejünkben. És közben a középszerű, teljesen átlagos élet magányát - mert a társas lét csupán a felszín, egy álca, ha úgy tetszik - a gondolatainkban, a fájdalmainkban és az örömeinkben egyedül vagyunk, csakúgy, mint a halálban. Egyedül, mint azok a szerencsétlen megfagyott bárányok. Gondolataink ezerféle színezetét csak mi éljük meg és látjuk át, sérelmeink és vágyaink árnyalatait, ahogyan a félresikerült álmokat és fél-életeket is csak mi éljük át. És még mi sem értjük ezt a kuszaságot. Néha nem értjük, hogyan keveredtünk abba az életbe, amit éppen élünk - csak folytatjuk, mert más választásunk nincs. Ha tudatosabbak vagyunk, változtatunk. De nem minden rajtunk múlik. Sőt. 

Akit érdekel Netflixen elérhető a film, a könyvről pedig ide kattintva találhattok egy ajánlót.

Kövessetek minket Facebookon is!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr1016191746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.