...mert sosem fogtalak, szilárdul tartalak... - gondolja a kötet női főhőse egy Rilke idézet után szabadon, aki vágyakozik, remél és várakozik, hogy időn, történelmen és csalódásokon keresztül egyszer azé a férfié lehessen hivatalosan is, akire egész életét feltette. Hja, nem árt vigyázni azzal, mit akar az ember, mert még megkapja.
De minek?

Úgy látszik, mindig akadnak olyan önsorsrontó emberek, mint Szilasi László Kései házasság című regényében lefestett hősnő, amely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg nemrégen. Vajda Ilma fiatal főiskolás, amikor megismerkedik Gavenda Péterrel (Gerenda), és az elkövetkezendő pár évtizedet ha nem is egymással, de egymás mellett fogják leélni Árpádharagoson - az az Békéscsabán. Ilma vár, reménykedik, hogy egyszer szeretőből feleség lehet, miközben a férfi két házasságon is túlesik. Én meg a fejemet rázom: mit nem értek? Mert ha ez így rendben van, akkor velem tuti, valami bajnak kell lennie. 55 évig vár rá türelmesen, majd eliramlik mellette az élet, amikorra egy odavetett félmondattal be meri magának vallani, .. amit be mer vallani. 

Szilasi László

1964-ben született Békéscsabán. József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, író, egyetemi docens

1989-től a szegedi bölcsészkar régi magyar irodalmi tanszékének oktatója. Doktori disszertációját Jókai Mórról írta. A 90-es évektől meghatározó kritikusi és esszéírói tevékenysége, 2010-től jelennek meg a Magvető Kiadónál szépirodalmi regényei.

A Magvető Kiadónál megjelent művei
Szentek hárfája (2010), A harmadik híd (2014), Amíg másokkal voltunk (2016), Luther kutyái (2018)

Díjai
Rotary Irodalmi Díj (2010), József Attila-díj (2012), Déry Tibor-díj (2013), Mészöly Miklós-díj (2015)

Technikailag remekül megírt történet, bárkinek bátran javaslom olvasásra - más kérdés az egyéni ítéletem a nő sorsát illetően, de a kettőt egymással keverni balgaság lenne. Azzal együtt tökéletesen értettem a főhőst, hogy viszolyogtam tőle. Ki nem volt már olyan élethelyzetben, akár rövid ideig is - amikor tudván tudta, hogy semmi keresnivalója nincs ott, de kitartott, mert érzékei sikoltva tiltakoztak a legkisebb kihátrálás ellen is. Aki sosem volt ilyenben, mutassa magát, hadd gratuláljak neki a szerencséjéhez, józan eszéhez, bármihez. Persze, a való élethez megfelelő mentalitással, tapasztalattal rendelkezők (mint sokan sorstársaim közül) hamar megrázzák magukat, hogy hülye vagyok én? Mit keresek itt? Hol a méltóságom? És szépen kilépnek a mérgező vagy sehová sem vezető kapcsolatból, ahhoz még házasnak sem lennie a másik félnek. 

Szilas László ezt a folyamatot írta le az irodalom eszközeivel. Mondatai öntelten ölelve ölnek, mosolyogtatnak és viszolyogtatnak, miközben az olvasó az elszörnyedés hangján veszi a levegőt. Sorai nem engednek félrenézni, mindig visszakanyaríttatja a fejet: olvasd csak! Igenis, van ilyen! Figyelj és okulj belőle: az ember bonyolult teremtés. És ne kérdezd, hol van ennek a nőnek az önbecsülése, vagy mit tud ez a férfi, hogy ennyire magához tudja láncolni az asszonyt. Érdekel, mi tartja még mindig mellette szeretőként, amikor úgy fogalmaz pedig, hogy kinyaraltam magam belőle? Mert hisz a szerelemben. Csak abban, minden józan esze ellenére. Tisztán látja Gerenda minden gyengeségét, a férfi hatalmas testében lakó lélekről tudja, hogy gyerekszerűen kicsi és törékeny, ami miatt Ilmának szegénységtől fogant üres béke jut. Észre sem veszi, hány aranyhal úszhatott el mellette, amíg ő a ragadozóhalával foglalkozott. 

Élveboncolása ez két embernek, aki közül a férfinak egekig ér az egója, a nő pedig ámítja magát árnyék életével, társfüggőségével. Nagy isten az égben: ez nem szerelem! Ez színtiszta önsorsrontás. Vagy a remény szimfóniája? Dehogyis, kakofóniája. Ahogy az asszony  írja: "meg kellett értenem belőle, hogyha Gerenda meghalna, súlyosan megbetegedne, vagy el kellene utaznia messzire, akkor is arra lennék ítélve, hogy egészen a halálomig szerelemről szerelemre bolyongjak."

Khm.. legalábbis érdekes megközelítés. Mindenkiben azt az egyet keresni.  Ilma ezt a gondolatát még azelőtt regisztrálta, mielőtt Gavenda első felesége meg nem halt volna. Úgy tervezte, hogy a gyászév letelte után szépen, csendben összeházasodnak. Ja. Ahogy azt Móricka elképzelte. Abban nem tévedett, hogy a férfi újranősül, csak abban, hogy őt veszi el. Teherbe ejtette csúnya kolleganőjét, és ugye, a becsület, na meg az asszony kertes háza kötelez. (Itt vágtam sutba a könyvet, hogy meg a pimasz anyádat, Gerenda.) Itt kezdi megfogalmazni Ilma a szerelem mindenhatóságát, hogy szerinte fenntartható egy életen át (nagyon nevettem), bááár, annak azért esélyt adott, hogy ez a tartós együttélés során csorbulhat is. (Mi az, hogy csorbulhat? 10 deka párizsin lehet a legnagyobbat veszekedni és közölni, hogy elválok, mert ez az utolsó csepp a pohárban). De ők ugye sosem éltek együtt. Mindig csak röpke órákra találkozgattak itt-ott. Hja, úgy én is. Nem kell mosni, főzni a drágára? Nem kell hallgatni a monológjait, megbeszélni, miért nem tudok most én elmenni a gyerekért az oviba, hanem havi egyszer esetleg őfőméltósága is elmehetne? Puszta vágyakozás alapon álmodozva nagyon könnyű örök szerelmet érezni vagy fogadni. Aztán megint sutba vágtam a könyvet, amikor ez a nagyon hülye Ilma le merte írni, hogy végül is hálás azért, hogy ez a szemrevaló férfi a maga módján mégis ragaszkodik hozzá. (F o g j a t o k    le.)

Amikor Ilma magabiztosabb lett, asszertívebb, talán akkor lehetett volna esélye lelépni a férfitól. Csakhogy Gerenda, észlelve az új Ilmát, beleszeretett. Érdekes dinamika.

Mégsem Gerenda házasságai és mellé szeretőként megtartott Ilmája a fontos a történetben, hanem az, hogy mindezeken túl mi tartotta Ilmát a férfi mellett. Lehetséges, hogy létezik örök szerelem? (Nem, minden ellenkező híresztelés ellenére sem létezik.) Lehetséges, hogy egy idő után annyi mindent belefeccölt Ilma a kapcsolatba, hogy végtelenül sajnálta volna csak úgy kidobni az egészet az ablakon? Hogy egy idő után futott a befektetése után? Nem tudom. Nyilván, egy jó pszichiáter ezekre sokkal tökéletesebb valószínűségeket adna válaszként. Tőlem csak annyi telik: a szerző által lefestett életút létezik, a kötet pedig kiválóan megörökítette az utókornak a történelmi eseményekbe észrevétlenül beleoltott magántörténelmet. És hogy melyik fontosabb? Attól függ, ki kérdezi.

Summa summárum: ez egy fantasztikusan szép történet - mellesleg, megtörtént események alapján - akkor, ha nem te vagy a női főhős. Mert ha te vagy az, akkor rémálom. Egyébként megható ívű regény egy különleges akármiről. Az akármin a hangsúly.