A blogíró élete nem fenékig tejfel.
Miért írom ezt?
Mert nem minden könyv érdekli egyformán a tollából élő embert. Vannak - lesznek - kedvenc műfajai az irodalmon belül is, és akadnak "nemszeretem" műfajok is, amelyeket ugyanolyan magas szakmai alázattal kell (illik) kézbe venni, mint a kedvenceket.

Első látásra Tolvaly Ferenc műve is kötelező szakmai alázat skatulyába került: meg kell lennie, és pont.
Egy lüktető nap közepén ültünk le egymással, a mű és én, és nagy sóhajjal belekóstoltam A Zsolnay-kód című regénybe. Amikor újra felnéztem, bő két órával későbbet mutatott az óra.

Azannya', ez nagyon érdekes! - csuktam be vonakodva a kötetet, mert jófajta házi krémesbe kellett belefognom, hasonlóan magas szakmai alázattal (a végén folyt a nyomorult, cukrász ismerősöm szerint azért, mert nem pudingporból csináltam, annak jobb a "tartása". Franc se gondolta volna...). Miközben alkottam az ízre kiváló, kinézetre csillagos egyesként leírható süteményt, folyamatosan a Zsolnayak jártak eszembe. Hogy most tényleg? Meg most hogy is? És akkor miért?

Fúrja már az oldaladat, miért is érdekes, figyelmet lekötő és megtartó ez mű, mi? Történelmi dokumentumokon alapuló, lenyűgöző regény, egyszerre család- és gyártörténet, továbbá belső utazás, Zsolnay Vilmos Teréz lánya belső lélekútjának magával ragadó története.

Képzelj el egy XIX. századi, végletekig takarékos háztartást, mai szemmel akár ridegnek ható, de a maga korában társadalmilag teljesen elfogadott gyermeknevelési módszerrel operáló családfőt, és olyan környezetet, ahol egyértelműen a kitartás és a szorgalom a legfontosabb emberi tulajdonságok egyike. A szűkebb és nagyobb családért felelős személy, a művészi hajlamokkal megáldott, de realista szülei által kereskedőnek nevelt Zsolnay Vilmos, önmagát nem kímélve, gyakorta két műszakot is lenyomva dolgozik a Bazárban és a porcelán manufaktúrában. Semmit sem tud porcelánból, de konok kitartással addig nyúzza a könyveket, kérdez másoktól fáradhatatlanul, és kísérletezik az agyaggal folyamatosan, hogy létrehoz egy világhírű, Pécshez kötődő márkanevet: a Zsolnay porcelánt. Pedig de sokszor a szakadék szélén állva tört a magasba - ereje teljes megfeszítésével.

Takarékoskodtunk, de azért mégis bőség volt a házban. Furcsa keveréke volt ez a majdnem túlzott takarékosságnak és a fényűzésnek úgy, ahogy ez ránk mindig is jellemző volt, s ma is az. Nem voltak ékszereink, és nem volt ezüstünk. Nyalánkság, cukorka, felesleges hiábavalóság, csecsebecse nálunk nem létezett. Ruháinkat, bár a közhit szerint Bécsből hozattuk, csak magunk varrtuk! Viszont megkaptunk mindent, legyen az könyv, zenemű vagy bármi más, ami után vágyódtunk, s ami kultúránk fejlesztését szolgálta. Amikor jó színtársulat jött Pécsre, épp a legsúlyosabb gondokkal küzdött atyánk, mégis meglepett bennünket egy páholybérlettel, karácsonyra pedig egy remek zongorával ajándékoztak meg bennünket.

1974. nyara. Egy fiatal, végzős müncheni egyetemista lány a bécsi Hofburgban diplomamunkájához gyűjt anyagot a Habsburg Gyűjteményről. A Gyűjteményben több, Rudolf trónörökös nevéhez fűződő komplett porcelánkészlet látható, amely Zsolnay manufaktúrájában készült, de ezekhez a műtárgyakhoz semmiféle feljegyzést, vagy háttéranyagot sem talál kutatásai során.

Nincs más hátra, mint előre, utaznia kell a félelmetes vasfüggöny mögé, Magyarországra, amely országról annyit hallott eddig a tanszékvezetőjétől, hogy

„Budapest még mindig a legtitokzatosabb hely valamennyi európai város közül”. A magyarok hajlandósága, hogy egy erősebb hatalom előtt meghajoljanak, 1956 után nem feltétlenül a gyengeség jele. Keserű tapasztalatuk és bölcs életfilozófiájuk mondatja velük, hogy az elnyomást és az azzal járó erőszakot átmeneti jelenségnek tartsák.

Vay Ferenczhez irányítja, aki neves budapesti műgyűjtő, Zsolnayra specializálódva. Felbecsülhetetlen értékű porcelán gyűjteményét a háború alatt kalandos úton menekítette biztonságba, és őrizte meg a kommunista terror és államosítás elől. Bajcsy-Zsilinszky utcai lakása tetőtől talpig "Zsolnay"-ba van öltöztetve, nem is lakás az, sokkal jobban illik rá a szentély kifejezés, ő maga pedig műgyűjtési szenvedélyében hasonlatos Rudolf trónörököshöz.

A diplomamunkát készítő lány nagyon örül a lehetőségnek, és hamarosan Vay Ferencz elé is kerül, aki rendelkezésére bocsátja a gyáralapító lánya, Mattyasovszkyné Zsolnay Teréz személyes hangú, részben fiktív naplóit, azzal a feltétellel, hogy a dokumentumok a Bajcsy-Zsilinszky úti lakásból nem vihetők ki. Korabeli kép a Zsolnay gyárról

És a lány olvasni kezd.
Párhuzamosan járunk az 1974-es jelenben, és a Teréz naplójában felidézett közelmúlt között.
Megismerhetjük a gyár alapításának mozzanatait, nehéz órákban ott lehetünk Zsolnay Vilmos mellett, kacarászhatunk Teréz semmiségein, megismerhetjük a Zsolnay gyerekeket, a család életmódját, Pécs város tiszteletét és elköteleződését Zsolnay iránt, valamint a titkot.

A titkot, amely mindig izgatta az emberek fantáziáját: hogyan lesz a semmiből ismert és keresett márkanév.

És még egy titkot, de azt csak akkor, ha nagyon figyelsz, és hiszel benne.

Miben kell hinned?

Hogy az élettelennek tűnő porcelán nagyon is él, ha... (nem hat meg, hogy kíváncsi vagy. Szerezd meg a könyvet, és megtudod a mondat folytatását)

A könyvet az Alexandra Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet itt is köszönünk.
A cikk képeinek forrásai: itt, itt, itt és  itt.

Többet szeretnél megtudni a könyvről? Kattints a képre!