Mindketten tizenhét évesek.
Mindketten félnek.
Mégis mindketten igent mondanak.
Ez a könyv letehetetlen! Josh Malerman kisregénye félelmetesen jó! Ennél furcsább szerelmi történetet még sosem olvastam. Mintha két különböző világban játszódna. Az egyikben egy bimbózó románc, a másikban pedig rengeteg feszültség. Rettegés a hidegtől, a sötétségtől, a fulladás gondolatától pedig görcsbe áll a gyomruk. Nekünk is. Mégsem mondják el senkinek, hogy mit találtak. Szerelmük a közös titokkal indul, majd együtt fedezik fel az ismeretlent, a varázslatot, végül együtt élik át a mély, zsigeri rettegés pillanatait, az olvasó pedig velük izgul és várja, hogy valami előugorjon a sötétből...
A történet úgy indul, mint egy kedves romantikus lányregény. A félénk tizenhét éves James apja barkácsboltjában leszólítja a gyönyörű Ameliát, majd pár mondat után összeszedi minden bátorságát és elhívja egy romantikus kenuzásra. Egy szombat reggel, kettesben a tavon, körülöttük a csodás hegyek, két zavarban nevetgélő tinédzser első randija.
Két tó fekszik egymás mellett. Az első tó körül itt-ott házak, bulizó, hangos fiatalok, de amikor áteveznek a második tóra, mintha a civilizáció megszűnt volna létezni. Itt nincsenek házak, erre már nem járnak emberek, így amikor megláttak egy alagutat, kíváncsiak lettek mi van a túloldalán és eveztek tovább.
„A harmadik tó belakottnak érződött. Vagy olyannak, ami valaha lakott volt. [...] A víz sötét volt, mintha csak az iszap feljött volna a tó aljáról, hogy lássa, ki érkezett az alagútból.”
Itt már éreztem, hogy a kellemes romantikázásnak vége, főleg, amikor a vízfelszín alatt meglátnak egy hatalmas háztetőt és elhatározzák, hogy alámerülnek és megvizsgálják közelebbről. Közben folyamatosan negatív gondolatok törnek rájuk. De nincs visszaút, mert érdekes, izgalmas, ami hívogatja őket a mélybe.
James merül le először, és ahogy eléri a tó fenekét egy kétszintes házra bukkan. Felméri mekkora, s közben próbál belesni az ablakokon, de közben olyan érzése van, mintha a sötétségből valaki vagy valami figyelné, a ház pedig csábítja befelé. Rájön, hogy sürgősen fel kell mennie levegőért:
„Ahogy a vizet hasította, szörnyű látomás szállta meg: felfelé úszva megfullad, és mire eléri a felszínt, már csak hulla, Amelia meg folyamatosan sikolt a zöld kenutól fél méterre lebegő James bomló, oszladozó testének látványától.”
Mi az a ház?
És mit keres egy ház egy eldugott erdő közepén álló tó mélyén?
Hogyan lehetséges, hogy a bútorok stabilan állnak lebegés helyett? Hiszen az lehetetlen! De ebben a házban semmi sem az.
„James beleborzongott a hidegbe. Fizikailag, igen, de olyan értelemben is, hogy félt. Ijesztő belegondolni, hogy itt ül egy tó alján álló, lehetetlen ház dolgozószobájában. Hirtelen lehetségesnek, nem is, valószínűnek tűnt, hogy mindjárt valami halott úszik be az ajtón, amelyen az előbb belépett.”
Egy nap padlórecsegést hallanak. Mi van, ha ez a varázslatos ház tényleg nem lakatlan?
A kötetet a Fumax Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
A képre kattintva kedvezményes áron elérhető a kötet a kiadónál!
Kövess minket a Facebookon is!
Ha érdekel a szerző első könyve, kattints!
