Erdeős Anna

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, engem mindig nagy örömmel tölt el, amikor hallok, látok, olvasok egy kedves barátról, ismerősről, volt iskolatársról, hogy sikereket ér el az életben, a munkájában. Így történt ez interjúalanyommal, Erdeős Annával is. Anna ráadásul azon szerencsés emberek egyike, akinek megadatott, hogy gyerekkori álmait követve, a színház világa tegye teljessé az életét.

Még a gimnáziumból ismerjük egymást, így elevenen él bennem a cserfes tini, aki színpadra vágyott. Mi vezetett a színészi játéktól a rendezésig?

Valójában ez a két dolog nem egymást váltotta, inkább az egyik kibővült a másikkal. Kezdetben, még szinte gyerekként a színész volt az, akit megláttam ebből az egészből, amibe azóta végérvényesen beleszerettem. Evidens volt tehát, hogy színész akarok lenni. Közben, ahogy elkezdtem megismerni a gépezetet, észrevettem magamon, hogy mint minden másban, itt is az „egész” megismerése érdekel. A rendszer, az összefüggések. És ezt olyannyira figyelni kezdtem, hogy ezer aggályom merült fel magammal és a többiekkel kapcsolatban. Állandóan csak agyaltam, görcsöltem. Aztán friss diplomásként egy előadó estet készítve magam is meglepődtem, hogy szinte jobban izgatott az anyag összerakása és a struktúra megalkotása – azaz a dramaturgi és a rendezői munka –, mint maga az ebben való szereplés. A rendezésben magamra találtam és sokkal felszabadultabban kezdtem alkotni, mint korábban színészként. Kíváncsi vagyok, hogy ennyi év más jellegű tapasztalat után milyen lenne újra a színpadon. Újabban kezd hiányozni, és egy ideje már be is merem vallani magamnak.

Bábrendezőként végeztél, mégsem a báb vonalon dolgozol. Miért a váltás?

Igazából ez sem váltás. Abban az évben ezzel a szakiránnyal indult rendező szak. Már a felvételin jeleztem, hogy élő színházzal szeretnék foglalkozni, és a báb nem különösebben érdekel. Csak akkor vegyenek fel, ha ez nem baj. Nevettek és nem volt baj. Később sem. Végül kiderült, hogy megint minden úgy van, ahogy lennie kell. Alapvetően rendezést tanultunk, közben pedig a bábtól is kaptunk valami pluszt. Egy komplexebb, absztraktabb gondolkozásmódot. Hogy bármi megtörténhet, bármi elbeszélhető képileg. Mégpedig halál egyszerű eszközökkel. Hogy az egyik színész kesztyűje egyszer csak szerelmes lehet a másik színész cipőfűzőjébe. Hogy egy verekedés közben valakinek szabályosan lerepülhet a feje. Hogy a dimenziók vagy a gravitáció egy másodperc alatt megváltozhat, kioldódhat, stb. Ezt a fajta gondolkodásmódot állandóan kamatoztatni tudom a rendezéseimben.

Figaro házassága

Rendezéseid között szerepel többek között a Szentivánéj, a Figaro házassága, az Óz, illetve számos kortárs darab. Rendkívül különböző történetek. Van olyan témakör, amivel szívesebben foglalkozol? Az eddigi munkáid közül melyiket élvezted a legjobban és miért?

Meglepően szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy annak ellenére, hogy fiatal rendező vagyok, eddig (egy kivételével) minden darabot magam választhattam. Ráadásul a színházak a stílusban is szabadságot adtak. Tehát azt és úgy fejezhettem ki, amit és ahogy akartam. Fő témám, amit darabjaimban így vagy úgy állandóan körbe járok, a „vágy”, ami a szereplőket olyan szélsőséges helyzetekbe űzi, ahol szenvedélyes, groteszk, megrázó formájukat mutatják, kínban, boldogságban is a maximumig jutva. Az pedig, hogy melyik munkát élvezi az ember legjobban, nem feltétlenül az írott darabhoz, sokkal inkább az adott társulathoz köthető. Eddig talán Győrben és Komáromban találtam meg azt a műhelymunka jelleget, ami leginkább inspirál. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos számomra a közösség, és az abban való alkotás. Hatalmas érték egyrészt, hogy megvannak azok a belső alkotótársaim, akikkel kialakult egy közös nyelv. Taksás Mihály díszlettervezővel, Baracsi Orsi jelmeztervezővel, Szemenyei János zeneszerzővel és Németh Eszter koreográfussal több közös munka köt össze minket. Saját világot alkottunk, ami képes a változásra, de megvannak a gyökerei, a hivatkozási pontjai. Másrészt releváns élmények kötnek bizonyos színészekhez is, akik olyannyira megértették és élvezték az adott darab játékszabályait, hogy azok lefektetése után alig kellett valamit mondanom nekik. Csak megfejeléseket. Amire ők aztán újra rálicitáltak. Csinálták ezerrel és jött az őrület és a millió ötlet, hogy én csak ültem a nézőtéren és fetrengtem a röhögéstől, vagy felüvöltöttem, hogy „Köszönöm, Istenem!”

Tavasszal mutattátok be a Győri Nemzeti Színházban az Alice Csodaországban című darabot, ahol nemcsak rendezőként, de dalszövegíróként is kivetted a részed a munkából. Honnan jött az ötlet, hogy ezen a területen is kipróbáld magad?

Volt előtte már egy dalszövegírásom, a Börtönkarrierben. Ott egy színműből csináltunk egy zenés darabot. Ennek az volt a menete, hogy a darabban olyan pontokat kerestem, ahol érdemes megállítani az események folyását és megmutatni a szereplők belső vívódását, haragját, örömét dalban. Mikor ezek megvoltak, rövid szinopszisokat írtam hozzájuk, majd azt kibővítve kábé szabad verseket. Ezeket elküldtem Janinak, aki abból inspirálódva zenéket írt hozzájuk. Onnantól egymásnak küldöztük a zene és szöveg verziókat, mindketten mindkettőbe beleszólva. Az Alice-nál ezek után már természetes volt, hogy ugyanezt a munkamódszert használjuk.

Alice csodaországban

Ráadásul magát a szövegkönyvet is te jegyzed. Hogy alakult ki, hogy nem egy már létező adaptációhoz nyúltál?

Nagy szívügy ez az Alice dolog. Szerintem a világ legcsodálatosabb meséje, és abszolút minden korosztálynak szólhat. Nekem külön öröm, hogy az absztraktot körbejárhatom vele. Nyelvileg és képileg is. Semelyik adaptáció nem tetszik annyira, mint Carroll eredeti műve, Kosztolányi fordításában. Az viszont annyi mindenre asszociáltatott mindig is, hogy evidens volt kihasználni a lehetőséget, és minden baromságot megírni. Imádtam az írás folyamatát! A szöveg kb. 80 százaléka saját, és 20 százaléka carrolli, de ott vannak a szituációi, amiket bármerre el lehetett csavarni. Minden adta magát, mintha egész életemben készültem volna erre a nonszensz szövegkönyvre. Közben az írás határozta meg a díszletet is, így egyszerre építettem a látvány, zenei és rendezői koncepciót. Ha valamit nem tudtunk megoldani, vagy jött egy új ötlet, akkor a szövegkönyv is más fordulatot vett. És a szerelem még mindig tart. Jelenleg egy másik Alice darab írásán dolgozom. Egy felnőtt változaton. Röviden arról szól, hogy egy Alice nevű programozó csajnak le kell ugrania a tudatalattijába, mert valamit nagyon elrontott, de már azt is letagadta magában, hogy mit. Konkrétan nem emlékszik, mitől is van rosszul. Persze ennek része a tudatmódosulás is, egészen új eszközökkel. A valóság, a képzelet és a program, amin dolgozik, érdekesen ötvöződnek, és a darab végén lassan eljut a megismerésig. Olyasmi nyomozás ez, mint amit az ikrek visznek véghez a Futótűzben (Erdeős Anna korábbi rendezése az Ódry Színpadon, Udvaros Dorottya főszereplésével – a szerk.), vagy ami utat Oidipusz jár be. Fájdalmas, lelkifurdalásos tanulság lesz a vége. Helyreállíthatatlan vétség valaki ellen, aki nagyon fontos volt számára és akin mégsem segített, amikor kellett volna. Igen, valamiért imádom színházban a helyreállíthatatlan vétségeket. Nyilván a katarzis szempontjai vezérelnek.

Ezen kívül min dolgozol most? Mik a tervek a következő évadra?

Ebben az évadban nem rendezek. Kénytelen vagyok végre rendesen megtanulni németül, nem halogathatom tovább. Kiköltöztünk Bécsbe, de eddig nem volt érkezésem belemélyedni a nyelvbe. Az, hogy itt is szeretnék dolgozni, egy komoly és nehéz döntés volt, mert bizonyos értelemben mínusz egyről indulok. Nem akarok angolul kommunikálni a színészekkel, sem tolmács segítségével. Tudom, hogy soha nem juthatok el olyan szintre, mint ahogy magyarul bánhatok a nyelvvel – imádom a nyelvet! az összes mélységét, szélességét, beszélni számomra valahol mindig is játék volt –, de szeretném németül is megközelíteni, és a következő szeptemberig legalább munkaképes nyelvi szintre fejleszteni. Közben alakul már a jövő évadom. Az itteni munkák szervezésében egy ügynök segít, a magyarországi munkáimat pedig (amiről természetesen sosem szeretnék lemondani) magam organizálom.

Óz

Mi az a mű, akár regény, mese, vígjáték, ami nagy kedvenc, ezért a színpadra vitele a vágyaid között szerepel?

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy a meséket kimerítettem. Két vágyam volt ezen a téren, gyerekkorom két kedvence, Óz és Alice. Tavaly mindkettőt megrendeztem. Több mese jelenleg nem érdekel. Regényből az Anna Karenina átdolgozása foglalkoztat, színdarabból pedig nyilván rengeteg van. Legszívesebben végre Brechtet rendeznék.

Mik a hosszú távú terveid? Esetleg van valamelyik országban konkrét színház, ami egyelőre még az álmok palettáján szerepel?

Van. Nem egy konkrét színházhoz kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy megtaláljam a helyem egy (vagy akár több) olyan színházban, ahol megtapasztalom a közösségi lét hosszú távú formáját. Ahol nem csak egy-egy produkció kapcsán vehetem kezembe a csapat és az egyes színészek fejlődését, hanem szerves része lehetek egy társulatnak, hosszú távon egyengetve útját. Értem ezalatt a szereposztások pedagógiai aspektusát, illetve magát a darabválasztásokat. Sok színházban azt tapasztalom, hogy csak folydogálnak a darabok és az évadok. Az egyik követi a másikat, de nincs abban koncepció, hogy hogyan épülnek egymásra, és hogy mitől fejlődnek szakmailag a színészek, vagy maga az egész társulat. Remélem, hogy megtalálom azt a helyet, ahol kialakul egy olyan kölcsönös bizalom, ami teret enged arra, hogy mindebben társalkotó legyek.

Azt gondolom, hogy ez a tökéletes végszó. Köszönöm szépen az interjút! Gratulálok az eddig elért sikereidhez és drukkolok, hogy minden álmod valóra váljon!

 A képre kattintva elérhető a művésznő weboldala: