Amikor a Férfi varr.
Nem is.
Amikor A Férfi Varr.
És anyázik.
Mer' anélkül nem ér.

Ebben a házban semmi sem szabvány méretű.
Semmi.
A párnák sem.
Miért is kapnék rájuk huzatot a boltban?
Naná, hogy szabni, varrni kell rá külön anyagból.

Már az anyag beszerzése is necces volt: ki akar vagyonokat kidobni érte méteráruban? Senki, én sem. Ezért aztán úton-útfélen elhintettem, hogy gyerekek, flanel anyagot keresek! Össze is jött pár huzat, lepedő, amelyeket aztán jól ki és / vagy elszabtam megfelelő méretűekre. Amikor megvoltam, elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem Janinak, na, itt vannak kiszabva a cuccok, csendes estéimen jól megöltögetem őket.

- Mi? Míííí? - horgadt fel az én drágám. - Mi az, hogy megöltögeted?
Nem értettem a kérdést. Mutogatni kezdtem varrást imitáló mozdulatokkal, hogy így ni: belebököm a tűt az anyagba, aztán átszúrom, aztán...
- Mikor itt a varrógép? - förmedt rám, - amikor secperc alatt összeöltöm neked?!


Ja.
Itt a varrógép.
Igen.
Egyem a lelkét, egy özönvíz előtti Minerva-Bobbin. Tudjátok, öntöttvas kerettel, asztallal, ékszíjjal, belesüllyeszthető géppel, lábakkal hajtós metodikával. Nincs vele semmi gáz sem, csak nem vagyunk gyakorlottak, 3-5 évente van elővéve, és már a kinyitásával is bajban vagyunk.
Nem baj, királyság van, Jani megvarrja varrógéppel a kiszabott párnahuzatokat.

Ahogy sejtettem, a gond már ott kezdődött: hogy a máriába jön ki a varrógép a besüllyesztett helyéről? Jani mérsékelten izgatott: nem emlékszem, nem emlékszem, motyogja, miközben valami kallantyúkat húzgál innen oda, aztán onnan vissza. Cirka 5 perc próbálkozás után - én kajánul kuncogok - valami keservesen napfényre mászik a varrógép.
Siker!
Hurrá!



Na, eddig megvolnánk.
Be kell fűzni a cérnát a tűbe.
- Joli, hozzál cérnát!
Joli hoz cérnát.
- Ez nem jó - szól az Úr hangja, - ez kézicérna.
- MIVAN'?
- Mondom, ez kézicérna, hozzál selyemcérnát!
- Selyemcérnát... - hüledezek, - hogyne, selyemcérnát. Oszt' ha nincs?!
- Mér' nincs?!
- Mér' lenne? - kérdezek vissza. - Ki a franc szokott itt a géppel varrni? Te. Gondoskodtál volna róla, lenne selyemcérna. Vagy szólnál előre, és vennék. Most meg ez van, oszt' jól van, varrjál ezzel.
Khm... méltatlankodás ezerrel részéről, amelyben megemlékezik arról az egyszerű tényről, hogy amennyiben ő (Ő) nem gondoskodik ebben házban a dolgokról, akkor azok nincsenek, tudhatná már, hogy ez mindig így van, satöbbi. Én csak szimplán (ki)röhögök.

Jön a cérnafűzés. Hallom ám, ahogy motyog:
- Akkor most innen jön a szál oda, vagy onnan jön ide?
Tanácstalanul megvakarja a fejét.
- Próbáljuk meg így.
- Öööö.. nem jó. Akkor amúgy..? Úgy sem jó. Wazze, sűrűbben kéne varrnom, ki emlékszik már rá...
Na, bő 5-8 perc után abszolválva a cérna befűzése, amire emlékszünk, ugye: kézicérna! Én közben békésen tovább röhögcsélek rajta. Fel sem veszi, a sas nem kapkod legyek után.

Jöhetnek a kiszabott cuccok!
- Nem jól adod a kezemre - morog, mire én megfordítom az anyagot, nyugtázza, hogy most jó lesz.
- Fogd meg ott - és mutatja, hol.  - Tartsad, nehéz, megráncolódik az anyag.
Nyugtázom, tartom.
- Nem jó! - intézkedik, - lejjebb tartsd... igen... jó... engedd...
És én tartom lejjebb, feljebb, engedem, elvégre ő a Mester, én meg a kisinas.
Néha megszólal: hogy lehetett ezt így kiszabni, nézd meg, itt hosszabb az egyik oldala, mint a másik, mire én, rá se bassz, nekünk lesz, jó az.
Szépen haladunk, amikor az utolsó előtti munkadarab végigvarrás után még sincs összevarrva!
Jani köpköd:
- A rabló életbe, most meg mi van?!
Elfogyott az alsó orsóról a cérna, az van.
Jaj.
Először is: hol is az az alsó orsó?
Ja, alul.
Hogy is lehet azt onnan kiszedni?
Franc se tudja.
Hogy is volt legutóbb, próbál rá emlékezni ez a Jani gyerek, miközben én csendben kussolok, és örülök is, mert ami varratlan maradt, azt a másfél huzatot legfeljebb ma este összeböködöm saját szentséges kezeimmel, és ennyi.
Jani nem hagyja magát.
Valami elképesztő figurába hajtogatja a törzsét, és végül kibűvészkedi azt az alsó orsót.
Hja.
De hogy is kell felcsévélni rá a cérnát?!
Bátortalanul felajánlom, hogy egyszerűen feltekerem rá a kezemmel.
Az nem jó, hangzik a verdikt, hanem hozzak kötőtűt.
Kötőtűt.
(WTF?!)
Mindegy, viszek kötőtűt.
Vastag, nem jó, mondja, nem fér bele az orsóba.
Viszek vékonyabbat.
Az már teljes siker.


Hurrá.

- Hozzál másik cérnát! - mordul rám. - Csak nem képzeled, hogy kiszedem a tűben lévő cérnát, mikor alig emlékszem rá, hogy kellett befűzni.
Hozok másik cérnát.
- Fehér nincs?! - kérdezi.
- Nincs. - válaszolom. (Lehet, hogy van amúgy, de most nem fogom keresni.) Jó lesz a halványkék is. Az már majdnem fehér, nem? Na.
Hm... - azt mondja, - akkor most várjál... ha erre forog a kerék, akkor az orsó meg arra.. vagy nem? na... jó lesz az... akkor most tekerjük fel a cérna végét... mondom, a végét... hun a francba van a vége?! - fordul hozzám. Én odanyúlok, kezébe adom a cérna végét.
- Na - nyugtázza, - jól van. Kezdi hajtani a kereket... a cérna tekeredik az orsóra... néha mellé... - anyád, sziszegi Jani, és vadul tekeri vissza.... - na, elég mán' ennyi rá... na jó, nem... - és tekeri tovább. Végül tele lesz az orsó, jól van. A következő nagy lépés: vissza kell tenni a helyére, ahol volt. Ja. Csak ki emlékszik már arra, hogy hogyan helyezkedett el az a nyomorult... Nyíltan hahotázok... Jani is...


Juhé!
Minden megvarrva.
Helyére kell tenni a varrógépet.
Tanácskozunk.
- Rám ne nézzél - mondom, - én nem értek hozzá.
- Látod, hogy én sem - vigyorodik el, és teljes egyetértésben matatni kezdünk a varrógépasztalon. Húzzuk, nyomjuk, ráolvasunk, semmi. Aztán egyszer csak lezuhan a gép az asztalba.
Király!
Újabb 5 évre eltesszük.