Anthony Ryan neve már hazánkban sem ismeretlen, megalapozta írói karrierjét a Hollóárnyék-trilógiával, amelyről már volt szó nálunk. De most egy egészen új trilógia első kötetével jelentkezett, melynek címe: Draconis Memoria.

A nyitókötet, Az ébredő tűz 2016 végén jelent meg a Fumax Kiadó gondozásában.
Miről is szól ez a világ?
Ez nem egy alternatív múlt, nem egy elképzelt, világégés utáni jövőkép, nem is a klasszikus lovagos-kardos-mágikus középkori világot idéző fantasy. Nem, ez egy összetett, egy picit steampunk irányába mutató (de szerencsére nem zavaróan - nem szeretem a steampunkot egyébként), mechanikus, különleges felépítésű, egyedi történelmű és rendszerű világ. Ryan már a Hollóárnyékhoz is készített térképet, azt még egy picit kezdetlegesnek, elnagyoltnak éreztem, nem olyan jól kidolgozott, mint pl. A Gyűrűk Ura Tolkien által készített térképe. Ennek a világnak is van térképe, már sokkal jobb sőt, saját külön világegyeteme is van, több holddal, bolygókkal. Bár az eléggé zavar, hogy szinte kizárólag tagolt partvonala van minden földrésznek, de hát Anthony Ryan nem térképrajzoló. Jól is nézne ki ez a regény, ha írója a térképrajzoláshoz tökéletesen konyítana ugyan, de egy élvezhetetlen valamit rakna össze... szerencsére nem így van!

A történet leginkább egy kisebb, Arradsia nevű földrészen zajlik, a 201. Vállalati, és 1573. Mandinori esztendőben. Mi is ez a vállalat, ami 200 éve áll? Egy kifacsart változata tulajdonképpen a kapitalizmusnak: kizárólag a haszon számít. És két dolog hajt hasznot: az új mechanikus gépek, és a drákvér. Vagyis a sárkányok vére. Igen, nem tévedés: a vér. Ebben a világban Arradsián élnek kizárólag sárkányok (illetve az azt körülölelő tengerekben), elszállítani sem lehet őket onnan más földrészekre, mert elpusztulnak. Négyféle sárkány van, igazából a felépítésükről, kinézetükről nem sokat tudunk meg, Ryan nem mutatja be az olvasónak a világot túlságosan, egyszerűen csak belecsöppent a történések közepébe, aztán az olvasó szép lassan rájön, hogy mi hogy is működik itt. Vagy nem. A zöld drák a vadonban, leginkább a sűrű dzsungelekben él, szárnya nincs, falkában vadászik, és természetesen húsevő ragadozó. A vörös drák hegytetőkön, barlangokban él, tud repülni. A kék drák vízben él, kígyószerű teste van, a fekete drák pedig a legerősebb mind közül, a vöröshöz hasonlóan tud repülni. És létezik egy legenda a fehér drákról, minden drákok legnagyobbjáról, a legerősebbről, akinek vére, ha létezik, meg tudja menteni a Vállalatot.

Az emberek kíméletlenül vadásznak ezekre az állatokra, aklokban tartják őket tenyésztési célból, hogy minél több vérre tegyenek szert. De mire is kell a drákvér? Nagyjából minden ezer emberből egy véráldottnak születik, ők különleges képességekre tesznek szert, ha fogyasztanak a finomított, esetleg kevert drákvérből. A közönséges emberekre nézve a drákvér igen veszélyes: csontig égeti a bőrt és a húst. A vérsorsolás az egyik legnagyobb esemény az arradsiaiak életében: minden 8 évnél idősebb gyermeknek kötelező részt venni rajta, a művelet során kivéreztetnek egy drákot, és a vérének egyetlen cseppjét a gyermekek kezére engedik. Ha nem égeti meg, a gyermek véráldott. És hogy milyen képességekkel ruházza fel a drákvér a véráldottakat?

Valami olyasmi lehet ez Vashajó Női Akadémia által tanított kis versike, mint nekünk az "Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél." versike, jószerivel mindenki tudja. A zöld a testet erősíti, a gyógyulást gyorsítja, a fájdalmat tompítja, hatalmas ugrásokra képesek általa. A vörössel a tüzet lehet irányítani, erősíteni. A kék a transzok során használatos, segítségükkel előre megbeszélt időpontokban két, térben teljesen eltérő helyen lévő véráldott képes gondolatban kommunikálni, a fekete pedig egyfajta sötét erő: segítségével tárgyakat lehet mozgatni, lefagyasztani, visszatartani, vagy akár belső szerveket, pl. szívet megállítani. Persze a hatékonyság függ egyrészt a véráldott tehetségétől, minden véráldott tudja alkalmazni mindet, de a hozzáértésük eltérő lehet. Függ az adott termék (a drákvér) minőségétől, és természetesen az elfogyasztott mennyiségtől is. Egy idő után a termék kiürül a szervezetből.

Történetünk kezdetén megismerünk három nagyon eltérő embert, akiknek a történetszála persze idővel összefut: Lizanne Lethridge-et, a Szindikátus egyik legjobban képzett elit kémét, Corrick Hilemore-t, a Vashajó Szindikátushoz tartozó Életképes lehetőség nevű hadihajó alhadnagyát (majd kapitányát), és Claydon Torcreeket, egy vaknegyedi lajstromozatlan véráldottat és tolvajt.

Lizanne és Clay szála gyorsan összeér: a céljuk egy, felkutatni a legendás fehér drákot a vadon mélyén. Lizanne ehhez kémtehetségét veti be, beépül, nyomoz, kémkedik, keresi az ősi prófécia által leírtakat, keres egy eszközt, ami segíthet valami módon a fehér drák helyének meghatározásában, Clay eközben kelletlenül a vadont járja a nagybátyja által vezetett vállalkozói csapattal, és kéktranszon keresztül tartja a kapcsolatot a kémnővel. Hilemore a tengert járja, kiállhatatlan - ám nagyszerű tengerész - kapitányát próbálja elviselni, a vértüzelésű motor véráldott kezelőjét rendre tanítani, és közben üldözik a kalózokat, jó kis tengeri csetepatékba keverednek. Biztos olvasott Ryan is haditengerészetről szóló könyveket, nekem John Keegan: A tengeri hadviselés története címűhöz volt szerencsém, abban részletesen ismerteti a trafalgari ütközetet. Hasonló élmény volt Ryan tengeri összecsapásait olvasni.
De persze nem ilyen egyszerű az életük: mindeközben a Korvantin Birodalom császára megtámadja a Vashajó Szindikátust, ostrom alatt tartja Vájtrévet, hadihajókkal megy a VH hajói ellen. Ám az ütközetnek hihetetlen vége lesz: a megvadult, vadonból kiözönlő drákok vetnek véget az emberek kicsinyes csatározásainak. 

Mi késztetheti ezeket az állatokat arra, hogy tudatosan, nagy csapatokban, saját testi épségükkel nem törődve rontsanak a városokra? Miért bukkannak fel a földrész legmesszebbi területeiről a romlottak, akik egyébként ugyanannyi időt töltenek az emberek gyilkolászásával, mint a törzseik közti csatározásokkal? Miért szövetkeztek ezek a törzsek? És mi volt a sorsa a két évtizeddel korábban indított expedíciónak, amely a fehér drákot kereste? Minden jel arra utal, hogy a földrész régi ura vissza akarja szerezni a hatalmát, és kiűzni az embereket onnan. Hogy ki ő, és sikerrel jár-e? Ez még a jövő rejtélye...

Anthony Ryan (forrás: orbitbooks.net)

Nagyon vártam már ezt a könyvet, és cseppet sem csalódtam benne. Bár hogy őszinte legyek, az elején egy kicsit tartottam tőle: rögtön az első történet, amivel megismerkedünk, a balsorsú vérsorsolás napját meséli el, amikor egy csonkított szárnyú fekete drák kivéreztetésére készülnek. A befogott drákok szárnyait megcsonkítják, és a naftavezetékeket elvágják, hogy ne tudjanak tüzet okádni. Ezután egy hatalmas kádban a nyaki verőérbe egy csapot vernek, és hagyják, hogy kínok között elvérezzen az állat, minél több vért nyomjon ki a szíve. Azon a napon a vérsorsolás tragédiába torkollott: egy ismeretlen erő hatására a kád széttört, a drák láncai elpattantak, és a vérző, szenvedő állat kiszabadult, emberek százait borítva be a halálos vérével. Megmondom őszintén, igen mélyen tud érinteni az állatkínzás, volt olyan könyv, amit azon nyomban félbehagytam és meg is szabadultam tőle, ahogy a mentális beteg főszereplő kivégezte a saját kutyáit. Féltem tőle, hogy itt is hasonló dolog lesz, mármint ami az érzést illeti. A drák szenvedése akkor is, és később is, egy fekete drák emlékein keresztül látva is nagyon szemléletesre, ugyanakkor érzelemmentesre és hidegre sikerült. Szerencsére nem volt annyira szörnyű, hogy eltántorítson a további olvasástól.

Külsőre a kötet gyönyörű, a borítóillusztációt Jamie Jones készítette, eszméletlen szép! A szövegben akad néhány elgépelés, pár vesszőhiba, de nem vészes. Volt egy kedvenc félregépelésem: Clay épp ébredezik, megpróbálja a fegyverét megtölteni, ám a töltények kiesnek a kezéből. Részlet a könyvből:

- A francba! - Lehajolt, hogy megkergesse az egyik elszökött töltényt, de megtorpant, amikor a pillantása valami másra esett.

Na, ki veszi észre a hibát? :)

Maga könyv egyébként jól felépített, a szereplők élők és árnyaltak, fejlődésre, változásra képesek, és bár ez a kötet is féltégla a maga több, mint 600 oldalával, egyetlen unalmas üresjárat nincs benne. A három főszereplő szemszögén át látjuk a történteket, és a váltás közöttük nem olyan zavaró, nem olyan nehézkes, mint pl. A Gyűrűk Urában éreztem már a szövetség szétválása után. Persze mindegyik kis fejezet egy-egy kisebb cliffhangerrel zárul, fenntartja az érdeklődést a kíváncsiságot, de maga a váltás a szemszögek és a történetek között semmiféle fennakadást nem okoz: számomra mindhárom ugyanolyan érdekes volt. A főszereplőink igen eltérő jellemek, eltérő háttérből érkeztek, bár a nagy nevű elődök árnyéka mindhármukra rávetül, de ennyiben ki is fújt a hasonlóság köztük. Csak ajánlani tudom a könyvet!

Ha érdekel, kattints a borítóra, a Fumax Kiadótól akciósan beszerezheted!

Kövess minket Facebookon is, ha nem szeretnél lemaradni új könyvajánlóinkról és egyéb érdekességeinkről!

Ha felkeltette a kíváncsiságodat a könyv, biztosan tetszeni fog Anthony Ryan első trilógiája is!