Egy kínai-amerikai család, akiknek vonakodó  
középpontja éppen ez a 15-16 éves kislány, Lydia.
Törékeny szál, amely konok megfelelési kényszerével
összetart férjet, feleséget és testvéreket.
Ajándékok, amelyek inkább tolakodó célzások, mint
szívből jövő öröm forrásai.
Elvesztett álmok, műmosolyok, elfojtások.
Tévedések, amelyek emberéletbe kerülnek.
Tanulság?
Sose mosolyogj, ha nincs kedved rá.

Legszívesebben minden szülő kezébe belenyomnám ezt a könyvet, Celeste Ng Amit sohase mondhattam el című művét. Sőt, minden, származása miatt önmagát hátrányos helyzetben érző emberhez is eljuttatnám, hogy okuljanak belőle.

Első ránézésre Lydia családja legfeljebb abban különbözik a többi amerikai családtól, hogy a férj, James P. Lee kínai. Márpedig kínainak akkor is nehéz dolga volt az ötvenes évek Amerikájában, ha történetesen tősgyökeres kaliforniai. A feleség, Marilyn Walker anyja tiltakozása ellenére is feleségül megy ehhez az emberhez, az anyjával pedig annak haláláig tartja a némaságot, de ez az elmúlás kibillenti az egyensúlyából, és saját karrierje érdekében ott hagyja férjét, két gyerekét, hogy orvos válhasson belőle. Ebbéli szándékában egy újabb terhesség akadályozza meg: már állapotosan hajtotta végre szökését is otthonról, csak nem tudott róla.A szerző, Celeste Ng

James boldog, bármi is hozta vissza asszonyát a családi fészekbe, de a két gyermek, Nath és Lydia alig tud napirendre térni anyjuk eltűnése miatt és újra feltűnése után. Főleg Lydia okolja magát, hogy azért ment el a mama, mert ő nem felelt meg neki. El is határozza, ha visszajön, ha egyszer mégis visszajön az anyu, akkor ő azon lesz, hogy őmiatta soha, semmikor se legyen oka neki odahagyni az otthonát.. és őt.

Így is cselekszik. Nála odaadóbb, jobb viselkedésű, anyja kezére játszó gyermek nem is létezik a földön.
Egy a bökkenő csak: anyja saját eltemetett álmait kívánja megvalósítani Lydiával, ő pedig boldogan színlel, hogy igen, ő is orvos lesz, igen, őt is érdeklik a természettudományok, igen, emelt szintű fizikát, kémiát is boldogan tanul, csak az anyja szemét ne felhőzze az ő személye miatt bánat.
És megtanul színlelni.
Beilleszkedés helyett csak tanulni.
Kortársai szórakozása helyett csak tanulni.
Hogy a szülők azt higgyék, nincs baj vele, falból telefonálgat, tárcsázás nélkül, hogy ne faggassák afelől, miért nincs egyetlen barátnője sem.
Apja, anyja szeme fénye lesz.
A kis doktornőt látják benne, a társasági dámát, a boldog, beilleszkedett asszonyt, aki az ő lányuk. Mindazt, ami nekik nem sikerült.
A másik két gyermek, Nath és a legkisebb Hannah semmit sem tehet olyan jól, annyira flottul, mint a család reménysége, Lydia.

Lydia pedig tíz év tettetés után sem lázad.
Nem mer lázadni.
Az álarc - a megfelelési kényszer - életforma lett, ő pedig boldogtalanná vált.
De csinálja.
Csak akkor billen ki egyensúlyából, amikor a vele véd és dacszövetséget kötő bátyja, Nath, egyetemi felvételt nyer egy távoli városba. Még ez sem volna teljesen elég, kellett hozzá más is: igazán akkor keseredik el felemás helyzetén, és döbben rá a folyamat tarthatatlanságára, amikor az egyik fiú barátja Nath elköltözésével egy időben felnyitja a szemét, hogy magadnak is hazudsz, Lydia. Hogy ez nem te vagy. Hogy csak anyád-apád álmait hajszolod, holott semmi kedved orvossá válni.

És amikor végre elhatározza magát, hogy megmondja a szülőknek: elég, végzetes dolog történik vele, ami a halálát okozza.
Vajon öngyilkos lett, ahogy a rendőrség gondolja, vagy idegenkezűség okozta halálát, ahogy a fúriaként viselkedő anya feltételezi?

Mindenki meg van zavarodva, amikor Lydia holtteste előkerül a tó fenekéről. A család összeomlik, minden családtagnak megvan a maga teóriája arról, hogy mi történhetett. Vajon kibírja-e a kapcsolatuk ezt a traumát? Képesek-e a szülők immár feltételek nélküli szeretet adni az addig mellőzött másik két gyermeknek? Képesek-e belátni tévedéseiket, és önmaguknak megbocsátva a másiknak is megbocsátani? Kibírja-e a házasság a férj reakcióit? Lesz-e belőlük valaha is összetartó család, ahol nincsenek elhallgatások, műmosolyok, elfojtások?

Tanulság?
Van, hogyne lenne.
Hogy folyton változunk.
A házasságkötéskor kimondott szavak, megpecsételt elköteleződések erejüket veszíthetik, ha a felek között nincs megfelelő kommunikáció. Ha képtelenek feldolgozni a folyamatosan bekövetkező változásokat. Ha átbeszélés és elfogadás helyett neheztelés, műmosoly, elfojtás, lázadás veszi át terepet. Ha mindenki kerüli a konfliktusokat, teljes csőd a folyamat vége. Életveszélyes, ha azt fogadjuk el tényként, amiről hinni szeretnénk, hogy az a valóság.
Pedig zsákutcában vagyunk a kijutás reménye nélkül.
Valaki, aki más, sosem lesz olyan, mint a többi. Hiába empátia, emberi jogi halandzsák, nagy szavak: ha valaki kínai, akkor kínai, és ez látszani fog rajta mindig (apa). Nem töltheti az egész életét azzal, hogy megfeleljen. Amerikában egy kínai mindig ki fog tűnni a tömegből. Mindig lesz valaki, aki elköhinti magát a háta mögött. Az ő gyerekét mindig lesz kortárs, aki kigúnyolja.
És ha nem vagy más, tökéletesen beolvadsz a tömegbe (anya), akkor sem helyes elvesztett álmainkat beleplántálni utódainkba, rájuk ruházni, sőt, elvárni, hogy beteljesítsék azt, amihez nekik a föld hátán semmi közük.
Megoldás?
Szigeteld le magad vágyaiddal a külvilág ellen, és szard le, aki szerint te nem vagy ugyanolyan ember, mint az a másik.
Szard le.
Sose mosolyogj, ha nincs kedved rá.
Megfelelni meg... magadnak, senki másnak.

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!

Tetszik, amit olvastál?

Érdekel, ki mondta? "Ha a siker ára kiégés: nem kell!" Kattints!