1985 májusában két fiatal, Joe Simpson és Simon Yates elindult, hogy megmássza a 6344 méteres Siula Grande nyugati falát, amelyet addig még senki nem mászott meg előttük. Ereszkedés közben Joe balesetet szenvedett, a sípcsontja átfúrta és darabokra törte a térdét, hogy utat találjon magának a combjába. Belecsúszott egy gleccserszakadékba, társa, Simon pedig meghozott egy nehéz döntést: elvágta a kötelet. Biztos volt benne, hogy barátja már halott. De Joe mégis túlélte. Aztán mászott, és több könyvet is írt. Írói stílusa utánozhatatlan, élményeit és gondolatait maradéktalanul át tudja adni. Végül az 1996-os Everest-tragédia és néhány saját élmény arra ösztönözte, hogy leírja a gondolatait.
A hegymászást illetően az emberek - magukat a hegymászókat nem számolva - két részre oszlanak: vagy megértik az egészet, vagy nem. Én azok közé tartozom, akiket csodálattal tölt el a tájak szépsége, akik szeretik a kihívásokkal, megpróbáltatásokkal és veszélyekkel teli történeteket, és akiket megindítanak a hegymászók élményei. Hogy van-e értelme, van-e létjogosultsága a kereskedelmi expedícióknak, főleg, hogy teleszórják szeméttel a Föld legmagasabb hegyét, de erről később. Először egy kis személyes, én hogyan találtam rá erre a világra.
Nagyon szeretem Jeffrey Archer könyveit, majdnem az összes megvan és olvastam is őket, így A dicsőség ösvényein is, amely egy életrajzi regénye George Mallory-nek, aki talán az első volt az Everest csúcsán. Sajnos meghalt, 1999. május elsején találták meg a holttestét a hegyen, így nem tudjuk, hogy ereszkedés vagy még mászás közben érte baleset. Több jel mutat arra, hogy már ereszkedés közben, de bizonyíték nincs rá. Emlékeim szerint ez volt az első, valamennyire hegymászással foglalkozó könyv, amit elolvastam - és tetszett. Fontos, hogy én sosem ítéltem el a hegymászókat pl. Őrültnek tartottam őket, igen, de nem a szó rossz értelmében. Viszont sosem érdekelt annyira az egész - gondoltam én -, hogy vadásszam az ilyen könyveket, filmeket, történeteket. Hát, ez megváltozott, és ez részben A dicsőség ösvényeinnek köszönhető. Aztán megjelent a Park Kiadó Veszélyes övezet sorozatának egy impozáns tagja újabb kiadásban, a Scott és Amundsen című vaskos, gyönyörű kötet, amit hónapokig nézegettem a könyvesboltokban. Aztán valahogy november végén megvettem, karácsonyi ajándékként tőlem magamnak. Jöttek az ünnepek, el is kezdtem olvasni, de a sűrű napokban nem nagyon jutott rá idő... de az ünnepek után egészen "rákattantam" a könyvre, pár nap alatt végeztem vele, és teljesen elvarázsolt. Ahogy maga a sorozat is. Na, ezután döntöttem el, hogy az összes Veszélyes övezet kötet a tulajdonomat fogja képezni valamikor (még folyik a gyűjtés, több régebbi könyvet jóformán sehol nem lehet kapni, de azért már elég szép mennyiség összegyűlt). Ezen sorozat egyik tagja a Joe Simpson által írt Zuhanás a csöndbe c. könyv, amely az 1985-ös balesetének körülményeit írja le. És onnan nem volt megállás: az összes hegymászással foglalkozó könyv kell! Ebből is már igen szép gyűjteményem van :)
A képen Stephan Siegrist, amint az egyik legnehezebb útvonalon, az északi falon át mássza meg az Eiger csúcsát.
Az egyik legjobb döntés volt Joe Simpson könyvét olvasni elsők között a témában. Annyira magával ragadóan tud írni, olyan gyönyörűen fogja meg az általa átélt élmények lényegét, a helyszíneket, olyan színesen látom magam előtt az egészet, hogy szinte csalódom, amikor a képekhez lapozok és a szemcsés, szürkés, rosszabb minőségű képeket látom. Nem csoda, hiszen ezek a képek a 80-as, 90-es években készültek, még sokkal rosszabb minőségben, mint manapság. De mégis egy történetet mesélnek el. Elborzasztanak és magukkal ragadnak.
Ez a könyv is ilyen. Szó van benne az Everest-tragédiáról, és arról, hogy hogyan halt meg az északi oldalon három magára hagyott indiai hegymászó, akiken segíthettek volna, de nem tették. Arról, hogy a déli oldalon milyen összefogás volt a bajba jutott emberekért - kivéve egy csapatot, akik egy rádiót nem voltak hajlandóak kölcsönadni, nemhogy esetleg mozgósítsanak... de mesél Huntsman's Leapről is, egy gyönyörű, és kihívásokkal teli gyöngyszemről, ahol megcsillogtathatta sziklamászói képességeit. Ez egy különleges képződmény Wales partjainál, ahonnan két kiút van, ha lemásztál: Felmászol, vagy kilométereket úszol a veszélyes tengeren.
Joe természetesen egy barátjával, Bruce French-csel együtt felmászott. Mindeközben elmélkedik természetvédelemről, olajkatasztrófákról. Aztán mesél a Pumori-kalandokról, a szadhukról, a serpákról. A szadhuk szerzetesek, akik konkrétan abból élnek, hogy az odalátogató turisták és hegymászók ezreinek mutatnak be különleges gyakorlatokat, vagy ösztönzik őket, hogy fényképezzék csak, természetesen pénzért. Jellemző, hogy a péniszükkel csinálnak ezt-azt, pl. átszúrják, vagy több tíz kg-os köveket emelgetnek vele. A szadhuk egész életüket kábítószeres mámorban töltik szinte.
Miközben olvastam a könyvet, nem egyszer homlokráncolva szembesültem Joe gondolataival. Továbbra is az egyik kedvenc hegymászó-íróm, aki nagyon érzékletesen tudja átadni, miért szereti, amit csinál, viszont egy picit olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint Messnerrel. Amit véghezvitt, hatalmas teljesítmény, de... inkább maradjon csak az élményei leírásánál, mert a többi gondolata enyhén szólva is érdekes, és sok esetben ellentmondásos. Legyen szó akár a környezetvédelemről, akár a serpákról. Szerinte a "nyugati" hegymászók kihasználják a serpákat (akiknek több tízezer dollárt fizetnek), de azt közben elfelejti, hogy sok esetben, amikor a "nyugati" (azért az idézőjel, mert egy keleti, tehát pl. japán hegymászókra is épp úgy igaz) hegymászók segítettek a bajba jutottakon, addig a serpák vallási okok miatt meg sem mozdultak. Az is igaz persze, hogy sok hegymászócsapat a sorsára hagyta a rosszul felszerelt serpákat, de ez nem "nyugati" probléma: azok az emberek sorsukra hagytak bajba jutott "nyugati" hegymászókat is, szóval ezt embere válogatja. Persze míg minden más "nyugati" hegymászó csupán kihasználja szegény serpákat, addig akiket ők béreltek fel, gonosz módon eltűntek. Eltűnt pl. a jakokról a sajt, visszaküldtek a faluba két jól megfizetett serpát is, hogy hozzanak ezt vagy azt, és egyik sem tért vissza hozzájuk. Továbbá isteníti a régi korszakot, amikor még nem volt kereskedelmi hegymászás, milyen jó is volt az! Nem volt veszélyes torlódás a hegyeken, és azoknak, akik nem értenek hozzá, eszükbe sem jutott megmászni bármelyik nyolcezrest. Mondja mindezt, mint egy kereskedelmi expedíció egyik vezetője. Elfelejti a tényt, hogy az emberek nem változtak, egyszerűen csak többen vannak. Így szükségképpen több az olyan is, aki ilyen vagy olyan okból magára fog hagyni másokat.
Elmeséli, hogyan vett észre a Pumorin egy még megmászatlan útvonalat, hogy mennyire káros módon állnak hozzá a kérdéshez a kormányok, hogy mennyire pontosan kell megadni a hegymászó-engedély kikérésekor az útvonalra vonatkozó adatokat, és útvonal-módosítás esetén plusz tízezer dollárokat kell fizetni. Végül szerencsétlenül jártak: pár héttel előttük egy cseh csapat megmászta az általa kinézett útvonalat, így úgy kellett másikat keresniük, hogy az megmászható is legyen, de mindaddig megmászatlan, és megfeleljen az engedélyben szereplő direkt viszonylag homályosan fogalmazott útvonalnak. Végül betegségek miatt nem jutottak fel akkor a csúcsra.
A Pumorin hegymászó-társaival sokat vitatkoznak ezekről a kérdésekről, és én Joe részéről érzékelek némi álszentséget. Becsületére legyen mondva, hogy ezt később belátja, és ennek fényében sem félt leírni ezeket a gondolatokat. Elvégre ő is csak egy ember: vágyakkal, kétségekkel, hibákkal. Annak ellenére, hogy sok gondolatával nem értettem egyet, jó élmény volt olvasni ezt a könyvet. Beszél egy pár szót arról is, hogy '85-ben hogyan élte túl, amit túlélt, egy kicsit más megvilágításba helyezi a történteket. Csak ajánlani tudom e könyvét is, amely sajnos kereskedelmi forgalomban már nem kapható, de könyvtárakban még fellelhető (nekem egy könyvtári leselejtezett példányt sikerült szereznem belőle).
Érdekel, mit és hogyan élt túl 1985-ben? Nézd meg itt!
Kövess minket Facebookon!
