Ma, ha valaki beteszi a lábát egy művészellátóba vagy egy kreatív boltba, természetes, hogy többféle akrilfesték, olajfesték, üvegfesték, vízbázisú és oldószeres festék, porcelánfesték, kontúrfesték, textilfesték, márványozó festék, antikoló paszta, és számtalan más eszköz várja az alkotni vágyókat a legpompásabb, legélénkebb színekben. De nem volt ez mindig ilyen természetes. Az ipari forradalom előtt a sokféle, élénk szín, különösen a mintás, színes öltözet csak a kiváltságosoknak járt. Nem véletlen, hogy a különféle egyházi tisztségek mind valami más élénk színben pompáznak, ahogy a királyi ruhaneműk is.
Ismerkedjünk meg most egy természetes színezékkel: a bíbortetűvel!
Régen természetesen minden festék és színezőanyag természetes forrásból származott, és nem volt valami tartós a színezés. A legjobb, legtartósabb színezékek általában távoli keleti országokból érkeztek, és az áruk igencsak busás volt. Ma a ruhák színét különféle kémiai anyagok védik, de egy idő után így is fakulnak. Régen ez a fakulás nagyon gyors volt, sőt, sok esetben pár hét leforgása alatt egészen új szín jött létre. Persze akadtak festékek, amelyeket igen nagyra tartottak, mert tartósak és élénkek voltak, ilyen pl. a türoszi bíbor, melyet a tüskés bíborcsigának köszönhetünk. A festékanyaga az ókor egyik legkeresettebb és legdrágább árucikke volt, csak az igazán kiváltságosok engedhették meg maguknak, évszázadokon át ezzel színezték a bíborosok ruházatát.
Konstantinápoly eleste után (melyhez igen sok köze volt a kereszténységnek is), 1453-tól megszűntek a keleti szárazföldi kereskedelmi útvonalak, ezért a nagyhatalmú egyházfiaknak is új színezőanyag után kellett nézniük.
Amerika felfedezése után Európa megismerkedett egy apró, jelentéktelen, szabad szemmel alig látható állattal. Ő volt a Dactylopius coccus, vagyis a bíbortetű, amelyet már az aztékok is arra használtak, hogy ruháikat színezzék vele. Az aztékok előszeretettel szedték be az adót a meghódított településektől festék formájában. II. Moctezuma 11 meghódított várostól egyenként kétezer színezett takarót és negyven zsák bíborfestéket követelt évente.
Miután a spanyolok meghódították az Azték Birodalmat, a kokcsinellából (a bíbortetű nőstényeiből kivonható színezőanyag) nyerhető kármint Európába exportálták. Az új festék sokkal jobb volt, mint ami akkoriban fellelhető volt a kontinensen, így a spanyolok hamar kiterjesztették a birodalmukat, hogy még több bíbortermő kaktusz tartozzon uralmuk alá. Egészen a 19. század elejéig a bíborfesték előállítása mexikói monopólium volt, bár történtek kísérletek a megtörésére. Nicolas-Joseph Thiéry de Menonville francia botanikus 1777-ben kicsempészett Mexikóból egy fügekaktuszt, amelyen számos bíbortetű élt, de ezzel az egy kaktusszal nem sikerült megtörni a mexikói monopóliumot.
A bíbortetű hímje apró, 1,2-1,6 mm-es szárnyas rovar, míg a nőstény szárnyatlan, kerekdedebb, félgömb alakú teste 1,5-2 mm hosszú. A hímnek négy életciklusa van: pete, lárva, báb és imágó, ezzel szemben a nőstény megreked a lárva állapotban, és a fügekaktusz levelére tapadva annak dús nedvéből táplálkozik. A párzás után a nőstény petéket rak, melyeket viaszos burok vesz körbe, hogy védve legyenek a kiszáradástól. A lárvák vékony, hosszú viaszszálat eresztenek, amelybe belekap a szél, és továbbviszi őket kaktuszról kaktuszra. A hím párzás után rögtön elpusztul. A peték és a kifejlett nőstények egyaránt kárminszínű festékanyagot állítanak elő a ragadozók elrettentéseként, a festék a kiszárított rovar 20-25%-át teszi ki. A rovarok "betakarítása" igen munkaigényes dolog, három hónapos korukban gyűjtik be, forró vízbe mártják, majd napra teszik, vagy gőz, vagy hevítés hatására felszabadítják a festékanyagot. Így a vörös és a narancs különféle árnyalatait lehet előállítani. Egy kg festék előállításához nagyjából 140 ezer tetűre van szükség.
A bíbortetű festéke hamar kiszorította Európában a többi vöröses árnyalatot, mivel kiválóan alkalmas a gyapjúból készült fonalak, szövetek festésére. A festéket keletre is exportálták, ez adja a jellegzetes piros színét a keleti szőnyegeknek és kárpitoknak. 
A bíbortetű uralma hirtelen ért véget: a 19. század közepére feltűntek a kémiai úton előállított szintetikus festékanyagok, melyek jóval olcsóbbak voltak a bíbortetűnél. Azért a mai napig is használják ezt a hagyományos festékanyagot, de egyre kevésbé a textiliparban, ugyanis e festék egyike azon keveseknek, amelyek oldódnak vízben, de nem bomlanak le hő, levegő vagy napfény hatására. Több vörös színezőanyagról kiderült, hogy egészségre ártalmas, a bíbortetű festéke azonban teljesen ártalmatlan (kivéve azon keveseknél, akik allergiásak rá), így alkalmas ételek és italok, kozmetikai szerek színezésére is. Többek között megtalálható húsokban, pékárukban, alkoholos italokban, üdítőkben, szószokban, cukorkákban. Az E-120 kódszám is e bíbortetvekből kinyert kármint jelenti, de ha csak annyit látunk a csomagoláson, hogy természetes színezék, jó eséllyel erről van szó. Ma jelentősebb mértékben a kozmetikai ipar használja fel hajfestékek, pirosítók, rúzsok, púderek színezékeként.
Kövess minket Facebookon!
Ide kattintva olvashattok egy gyűlölt címerállatról, a sasról is!
