Nők és férfiak, házasságok, szerelmek, szeretők és halálos unalmak,
csalárdságok, csalások és viszontcsalások, önámítás, szerepjátszás, banalitás,
meggyötört munkahelyek, széteső családok, rohadt politikai helyzet,
meg amit akarsz, minden benne van ebben a műben.

Emlékszel még a régi P. Mobil számra? Amikor Tunyogi Péter bő húsz éve minden erejével üvöltötte a világba: ez az élet, Babolcsai néni? Ahogy lapozgattam Szentesi Éva novelláskötetét, ez a mondat csaholt folyamatosan a fejemben. Írhatnám finomabb szóval, hogy jött-ment, keringett, járkált, de nem, ez vakogott, vonított, ádázul vicsorgott rám: ez az élet.

Szentesi karcosságához nem is illik finomkodás. Elemi erővel tört rám az is olvasás közben, hogy szegről-végről földiek lehetünk, Kisvárda nem esik olyan messze a szülőhelyemtől, Nyíregyháza meg végképp nem. Jól van, értem én, kit érdekel, hogy én hol laktam gyerekkoromban, de akkor is. Mifelénk is éltek konok öregasszonyok, akik a világért nem használták volna a házbeli WC csészét, mert ki látott még olyat, hogy puccos porcelánba csurdítsanak, piszkítsanak? Egy generációval későbbi lánya annyi engedményt már tett a benti WC használatnak, hogy belepisilni lehetett, de kakálni ki kellett húzni mindenkinek a belét az udvarvégi pottyantósba, akár tél, akár nyár volt kinn.

Igen, kamaszkorban én is voltam ilyen önfejű és hülye, mint az ő hőse, igen, magam is cidriztem veszélyes helyzetekben, amelyekbe nem lehetett nem belemenni, igen, az én szemöldököm is volt cérnavékony, csak én az apám borotvájával intéztem el elsőre a formát. Aztán, amikor Rudi Kati meg Beleznai Kati a jelenlétemben azon spekulált, hogy tökúgy néz ki az egész, mintha leborotváltam volna, amit nem szabad, hevesen és végsőkig tagadtam az igazukat – de megjegyeztem egy életre, hogy a szemöldököt szedjük és nem borotváljuk.

Értem, most már megértem, mi az, ami az idősek gondolkodását áthatja, ami szépen követhető Szentesi Éva novelláiban is. Mitől merevebbek, rugalmatlanabbak, mint mi, az előző, vagy kettővel fiatalabb generáció. Annyira szalad – és elszalad az élet, technológia mellettük, hogy egyszerűen nem lehet jónak találni a mai (mindenkori?) kényelmesebb kényelmet: az egész kikínlódott életük elárulása, kikukázása lenne. Elfigyelem a harminc évvel idősebb páromat (igen, apámmal egy évben született), ahogy komoly viták esetén mindig előjön a generációs szakadék. Hat éve kezeljük, ugorgyuk’ meg a lécet, ő hozzám fiatalodott, én hozzá öregedtem, félúton találkozunk és egyikünk sem bánja – de gondolkodásbeli, életéveinknek köszönhető különbözőségünk mindig is meg fog maradni. Ő becsületesebb (?), erkölcsösebb, még ad arra, mit gondol a szomszéd, én lazább, sőt, nyeglébb a problémamegoldásaimban, a számon gyakrabban kiejtődik a ki nem szarja le problémakezelő mindentudóm, amíg ő megbotránkozik, hogy lehet így felfogni fontos (fontos!) dolgokat.

És a pletykák… a pletykák, pletykák, pletykák, amelyek rosszindulat, irigység melegágyai, ahol a ki-kivelek, a mikor-miértek és a különben-megek csak úgy röpködnek a levegőben. Aztán a valóság szembejön, még inkább: szembe köp, és mindenkinek rá kell döbbennie anyám igazságára: üsd meg a szád, lyányom, vigyázz, mit kívánsz, mert még megkapod, aztán nézegethetsz.

Aztán a naivság, a tapasztalatlanság milyen bődületes butaságokra képes rávenni az embert. Amikor a szemtelenül fiatal és még szemtelenebbül csinos, de elképesztően tapasztalatlan és naiv lány először lépi át az államhatárt, és azt lesi, mennyire más a levegő (nem, nem más), mennyire más a táj íze is (nem, nem más), és arról álmodozik, hogy hiába fogadta el a nyaralást a pasitól, azért lefeküdni (rögtön) nem fog vele (de, le fog), és mennyire nem érzi, hogy ő csak egy kellék a szép napokhoz, a tengerhez, egy numera, nem több (oké, jó sok numera abban a pár napban, amíg együtt vannak). És nők és férfiak, házasságok, szerelmek, szeretők és halálos unalmak, csalárdságok, csalások és viszontcsalások, önámítás, szerepjátszás, banalitás, meggyötört munkahelyek, széteső családok, rohadt politikai helyzet, meg amit akarsz, minden benne van ebben a műben.
Ez az élet, Babolcsai néni!

Most veszem észre, hogy a recenzióban akaratlanul itt-ott saját novelláim kezdeményeit írom Szentesi könyve örvén: mert ismerős minden, amit a műve tárgyal, vagy velem történt meg, vagy a környezetemben fordult elő, és ezeket az emlékeket hozza ki belőlem. Olvasd csak, és hidd el: Szentesié jobb, mint a fenti sorok, tehát könyvbeszerzésre fel!

Azért jó Szentesit olvasni, mert úgy érzed: rólad ír.
Pedig nem.
Csak egyetemes igazságokat képez le (itt-ott) saját sorsán keresztül.
Vagy nem.
Majd eldöntöd.

Szeretnél többet tudni a könyvről? Kattints a képre!

Tetszik, amit olvastál?