Nem az a fontos, min mentél keresztül, 
hanem az, mihez kezdesz mindezzel.

Minden ember élete kész regény, mondják sokan, csak meg kéne valakinek írnia.
Hát igen.
Itt egy nagyszerű asszony, aki meg is írta saját élete történetét. Amikor olvassa az ember a művét, számtalan gondolat ötlik fel benne: apakeresés? Boldogságkeresés? Örömkönyv? Személyes történelem? Mind együtt?
Eszterhai Katalin, aki majdnem Esterházy, senkit sem ment fel személyes élete felelőssége alól: én is, te is, ő is, mi mindannyian felelünk saját életünk alakulásáért. Mindannyian. Ez biztos. Az élet, ahogy írja, nemcsak öröm és felhőtlen tánc az éveken keresztül, hanem gond, fájdalom és könny is, de az a dolgunk vele, hogy túléljük: önfegyelemmel, akarattal, hittel, elhatározással, és annyiból kihozva a legjobbat, legtöbbet, amennyi a rendelkezésünkre áll.
„Az akarj lenni, aki vagy.” (Rotterdami Erasmus)
Kivételes asszony különleges élete – mindenki okulására.
Vele volt szerencsém beszélgetni az életéről, fogadjátok szeretettel!

Kedves Eszterhai Katalin, köszöntöm Önt a KultúrPara olvasóinak nevében! Megjelent könyve apropóján beszélgetünk most. Miért pont önéletrajz? Miben különleges az Ön élete, amely mások érdeklődésére tarthat számot?

Mindannyiunknak vannak történetei, amelyeket ha nem osztunk meg másokkal, előbb-utóbb eltűnnek, mint a tengerbe dobott tárgyak. Az ember természetéből adódóan vágyik a megfoghatóra, időnként szeretne újra látni, tapintani, érezni azokat az eseményeket, azokat a hatásokat, amelyekben a lelke formálódott, hogy biztos legyen abban: jó úton jár.    Így vagyok ezzel én is.  Önhittség lenne azt mondani, hogy a” Majdnem Esterházy” című könyvem egy életregény, én csak néhány szálat húztam ki abból a „repülőszőnyegemből”, amit magam szőttem, és mintaként belerajzoltam az örömöket, a szomorúságokat, a vigasságokat, a szerelmeket, amelyekből csak annyi marad majd meg, amennyit megőrzök belőlük. „ Amire az ember emlékszik, az ránézve jellemző, az a tükor, amely az ő arcát, s arca mögött az eget és a földet mutatja” - írta Gárdonyi Géza. A Majdnem Esterházy című könyvem az én tükröm, amiből az én életem ragyog vissza. Az emlékeim, amelyek nekem olyanok, mint a szeretettel főzött ételek, táplálnak, éltetnek, akármikor fel tudom idézni az ízüket. Itt vannak bennem, és időnként előbújnak, mint a hó alatt álmodó virágmagok a napfény melegére. Vannak emlékeim, amelyeknek előkelő szerep jutott az életemben, míg mások törékenyek, elsuhanók, tünékenyek, csupán elkapott pillanatképek, de valamennyi az enyém, építőköveim, hozzájárulnak ahhoz, aki ma vagyok… Fölé hajoltam a múltamnak, hogy kibogozzam, ki is vagyok, hogy megértsem jó vagy rossz lépeseimet, mert még nem késő, változtathatok az életemen, ha akarok. És hogy ez miért lehet érdekes másoknak? Azért, mert ezzel a könyvemmel az olvasó asztalára vagy az ölébe szeretném tenni az általam megismert „végtelen boldogságot”. Engem sajátos világlátással tarisznyáztak fel, amikor megszülettem, de nem vagyok egyedül. Aki az én emlékeimben sétál - amelyeket közvetlen természetességgel osztok meg, nyomon követheti a tévelygő, a féktelen, az álmodozó , a vágyakozó önmagát is... Az én óvatos megtorpanásaim, kútba eséseim, újralendüléseim segíthetnek abban, hogy éljük az életet, ne csak elmenjünk mellette, hogy a szárnyas idő, amelyet itt töltünk ezen a földön, ne legyen más, mint fények és árnyékok egymást támogató játéka. Az életem ha különlegesnek mondható, csak csak azért különleges, mert én játszom az életet, időnként tragédiát, vígjátékot, drámát, zenés kabarét, de játszom, hogy megmaradjon a varázs. Majdnem Esterházy című könyvem olyan, mint egy véletlenül előbukkant kincsesláda. Ha az olvasó kinyitja, úgy érezheti, rátalált néhány régi érzelmi gyöngyszemre, amely igazából mindig is az övé volt, de a mindennapi rohanásban megfeledkezett róla, elveszettnek hitte. Olvasva a történeteimet, akárki azonosulni tud velem, megláthatja magában az egyszeri, a megismételhetetlen csodát, az embert, akinek álmai vannak, vágyai, reményei, aki tud szorongani, félni, boldognak lenni.

Eszterhai Katalin az édesanyjával

A cím miért lett az, ami: Majdnem Esterházy?

Nem állok messze az igazságtól, amikor azt mondom, én része vagyok ennek fényes, jól csengő nevű családnak. Apám Esterházy Ferenc volt, aki, még az 1800-as évek végén született, de ahogy a történelem kereke forgott, elveszítette rangját, vagyonát, és a neve is elkopott . Így lettem én már csak majdnem Esterházy akkor, amikor a világ már nem azokról szólt, akik hosszú évszázadokon keresztül életet leheltek ebbe a névbe, mert apám, a legnagyobb földbirtokosok egyikéből nincstelen kútásó, majd útkaparó lett, és ki tudja miért, a nevétől is megfosztották. Én nem ismerhettem az apámat, amikor én megérkeztem az életbe, ő akkor távozott - elütötte egy autó egy olyan falu határában, ahol egyébként még a madár sem járt. Anyám ezután hullócsillagként zuhant a mélybe a nővéremmel és velem, és aki gondosan vigyázott rá, hogy messze kerüljünk mindattól, ami a közös múltunkra emlékeztethetne. Elégetett, eltépett, megsemmisített minden dokumentumot, fényképet, de megmaradt a vágy bennem, hogy a véletlenül előbukkanó emlékekből, érzésekből egyszer majd összerakjam azt az énemet, amihez nemcsak az édesanyám, a közvetlen környezetem, de az általam nem ismert apám is hozzájárult, akiről nincsenek emlékeim, ő csak a fantáziámban él. Ezért választottam könyvemnek a „ Majdnem Esterházy” címet, ezzel úgy érzem, tartozom neki, mert tőle örököltem az örök szárnyalás vágyát, a botlások tudomásul vételét, a hitet a holnapban, meg akkor is, ha ő számomra már csak annyi, amennyit én gondolok róla.

Miben rejlik történetének ereje?
Az emlékezés csak látszólag személyes, ez a könyv tanulságul is szolgál, mert érdekes lehet másoknak is, hogy én hogyan feleltem, válaszoltam a naponta előbukkanó kihívásokra. Ezeket szeretném megosztani, szétosztani... mert ezek a történetek formáltak engem, mint ahogy alakíthatnak másokat is. A „ Majdnem Esterházy” több, mint mesék, emlékek gyűjteménye, a könyv üzenetet közvetít: a személyes felelősségét. Felelősséggel tartozunk magunknak a mindennapjainkért, a megélt élményekért. Tőlünk is függ, hogy hogyan irányíthatjuk a sorsunkat. Ahhoz, hogy az életünk a mienk legyen, a döntő lépéseket magunknak kell megtenni. Figyelnünk kell az élet dalára, mert valamennyiünk szívében ott van az a rejtett forrás, amelyből hitet, reményt és szeretetet meríthetünk. A könyv felébresztheti az olvasóban a vágyat a jóra, hogy a szívével is lásson, ne csak a szemével, hogy higgyen az álmaiban, és tegyen is azért, hogy az álmok megvalósuljanak. Mert, ahogy Mabel Collins a Fehér Lótusz idilljében írja: „mindenki saját független törvényhozója, az öröm vagy a bú osztogatója; élete, jutalma, büntetése elrendelője.”

A kép, amelyre az a bizonyos távirat érkezett

Mely írásokat, műveket érzi fontosnak az életében, és miért?
A boldogság gyökere: az akarj lenni, aki vagy” mondta Rotterdami Erasmus, a németalföldi humanista tudós, az európai kultúra egyik kiemelkedő személyisége, és én ehhez tartom magam. Boldog akarok lenni, ezért veszem magam körül könyvekkel, számomra az emberhez méltó élet kulcsa ott van a könyvekben. Nekem a „ mindennapi kenyerem” nemcsak gyümölcs, zöldség, hús, tojás, sajt, de nélkülözhetetlen táplálékom a szép szó. Hiszem, hogy a kimondott és leirt szavak hallhatóvá teszik a szívembe ültetett vágyakozást a jóra, gyógyító hatásuk van, és segítenek megfejteni az élet titkait. Az ember sok-sok könyvet elolvas, a legtöbbet egy idő után elfelejti, de egyesek beköltöznek a szívünkbe, és amíg élünk, ott is maradnak. Nekem van egy ilyen „ mesekönyvem”, amelyik meghatározó az életemben, afféle iránytűm, aminek köszönhetem, hogy gyerekkorom óta előttem száll a kék madár. Időnként velem van, majd tovarepül, s ha ezt teszi, nem sírok, mert Maurice Maeterlinck elhitette velem, hogy a boldogság kék madara, ha akarom, visszaszáll hozzám. A belga író könyve, A kék madár nekem maga a csoda! Hálás vagyok a szerzőnek, mert elindította a fantáziámat, mert nekem adta a varázskalapot a „Szemfelnyitogató Nagy Gyémánttal”, amit mindig magammal hordok. Amikor úgy érzem, hogy eltévedek az élet útvesztőjében, csak megforgatom az én gyémántomat, és máris látom magam körül a szépet, és tudom, amíg keresem a helyem a világban, addig értelme van az életemnek, hogy van reményem arra, hogy még lesz időm mindenre, örömre, sírásra, munkára, táncra, ölelésre. 

Ha csak néhány mondat állna rendelkezésére arra, hogy felhívja a figyelmet művére, a Majdnem Esterházy-ra, mit mondana az Önt hallgató olvasó közönségnek?
„Akarsz-e élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált?” Kosztolányi szavaival mindenkitől megkérdezném ezt a kérdést, de amíg a válaszra várnék, én máris hangosan, tele tüdőből igent mondanék, mint ahogy a könyvemből is ez kell, hogy eljusson az emberekhez. Igen, én játszani akarom az életemet, amit ha ma újra kellene kezdenem, nem lenne más, mint ami eddig volt: egy imádságos da capo aria, amit elejétől a végéig újra ugyanígy élnek meg. Hinni akarom, hogy többségünknek nélkülözhetetlen „táplálék” a hit, a szép szó, a szeretet, amely segít abban, hogy helyesen értékeljük magunkat, hogy tudjuk, hogy a bennünk lévő belső mérce meg jól működik és segít újra felfedeznünk, kik is vagyunk, honnan jöttünk és merrefelé tartunk. Az utunkba kerülő vonzások, választások, döntések csak annyit érnek, amilyen jelentőséget mi tulajdonítunk nekik. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb, ha magunk is akarjuk. Nem szabad fénytelen életet élni, senkinek nem teszünk jót, ha „törpévé„ tesszük, ha szerencsétlennek hisszük magunkat. Az élet attól izgalmas, hogy új dolgokat teremtünk, hogy megengedjük, hogy az álmaink előttünk szaladjanak. Ha kézbe veszik ezt a könyvet, elhiszik majd nekem, hogy bármennyire jelentéktelennek is tartják az életünket, hiába mondják, velem nem történt semmi érdekes: nem így van, olvasva a könyvemet rájönnek, hogy minden pillanatnak rendkívüli érteke van, mert a mienk, mert soha senki nem élhette át pontosan ugyanúgy a velünk történteket,mint mi magunk. Bennünk van az örömre való képesség, a belső fény, csak észre kell, hogy vegyük. A könyv segít elhitetni, arra születtünk, hogy ragyogjunk.

„Miért van az, hogy amikor boldognak kellene lennünk, sírunk?”
Bevallom, én gyakran sírok, es boldog vagyok, mert van szívem ahhoz, hogy sírjak. Sirok, ha bánt valami, de fájdalmas gyönyörűséggel élem meg a szép dolgok varázsát is. Ha minden túl szép körülöttem, legyen az zene, könyv vagy egy ölelés, éppen azért, mert gyönyörű, megsirat, felkavar. Rám különös hatással van a szép zene, nálunk állandóan szól a népszerű klasszikus muzsikát sugárzó rádióadó, és hallgatva érzem, hogy a zene egy jobb világba emel, átmelegít, fénnyel áraszt el, áhítattal tölt el, megsirat és utat nyit a túlvilági boldogságba. A könnyeim gyakran kicsordulnak a reám törő emlékektől, az elsuttogott vallomásoktól, attól, hogy órákig nézem a megfoghatatlan apályt és dagályt, amely szerintem a természet örök titka. Én nem vagyok az, aki inkább összeszorítja a fogát, miközben felnéz az égre, csakhogy ne árulja el magát, ne mutassa ki az érzelmeit, a sírás nekem a szív nyelve, összekapcsol a világ harmóniájával, megrezegteti a lelkemet, úgy veszem, mint egy ajándékot, ami teljessé és gazdaggá teszi az életemet. Ha sírok, megfeledkezem magamról, valamit mozgásba hoz bennem, ellazít, felszabadít. Szerintem a könny nem más, mint éltető víz, és a könnycseppek, mint nedves gyöngyszemek, a lelkemet fürdetik.

Eszterhai Katalin napjainkban

Hogyan lehet szert tenni életre szóló inspirációra? Önnek egy táviratban érkezett. És ha más nincs ilyen szerencsés?
Milyen kevés is kell ahhoz, hogy egy életre szóló inspirációt kapjunk. A latin isnpirare szó jelentése belélegezni, befújni; ez valamiféle isteni hatás, azaz ihlet, belülről fakadó teremtő erő, amelyről soha nem tudni, mikor költözik belénk. Amikor en érettségiztem, az volt a szokás, hogy az osztályok tablóképet kitettek valamelyik bolt kirakatába, hogy mindenki láthassa, kik azok, akik szárnyukat bontogatva az ismeretlen jövőt álmodják. Azt, hogy a mi tablónkat ki látta, nem tudom, de az biztos, hogy ennek a tablóképnek köszönhetem azt az életre szóló inspirációt, amely nekem iránytűként a mai napig mutatja az utamat. A ballagásom napján hívattak az igazgatói irodába, ahol az igazgató-helyettes egy dísztáviratot adott a kezembe. A táviratban ez állt: „A nevedet csak a tablórol tudom. Per aspera ad astra” Azóta sem tudom, kitől érkezett, de örökre hálás vagyok ennek az ismeretlennek, hiszen a népszerű latin kívánság azt jelenti: „a porból a csillagokig”, vagyis, ahhoz, hogy a céljainkat elérjük, meg kell küzdenünk a nehézségekkel. Tudom, nem mindenki kaphat ilyen táviratot, de kaphatunk indíttatást a szüleinktől, a tanárainktól. Az apák, az anyák, a nagyszülők, az iskola, a tanárok, az irók, a művészek felelősséggel tartoznak, mert ők azok, akik formálhatják a jövő nemzedékét. Én erős, szélesre kitárt szárnyakat kaptam édesanyámtól, ő állandóan arra buzdított, hogy olvassak, egyik könyvet a másik után adta a kezembe és én egyre inkább elmerültem abba a világba, ahol eltűnt a gond, ahová beáramlott a fény, ahol az álmok megvalósulnak. De akárhány iskolába jártam, mindenütt voltak olyan tanaraim, akik elhitették velem, ha odafigyelek arra, hogy hogyan mondom el vagy írom le az érzelmeimet, térdig járhatok majd a csodákban, mert létezik a varázslat, a kimondott és leirt szavak hallhatóvá teszik majd mindazt, ami a lelkemben van. Már első osztályos koromban Csehi taníto bácsi kezembe adta a minden zárat nyito kulcsot: a kíváncsiságot, a magabiztosságot, hitet magamban és az életben. Milyen boldog is voltam, mert az iskolában úgy ereztem, számítok, hogy fontos vagyok, hogy az élet velem is ékesebb. Valamennyiünk feladata, hogy milyen módon vállaljuk magunkat, igenis, vállalni kell azt a csodát, akik vagyunk. „Rosszul él, aki mindig csak élni kezd”, mondja Epikurosz. Miért? - kérdezték a görög filozófust. - „Azért, mert senki sem gondolkodik, amikor éppen csak belefog az életbe. Tartsd ezt szem előtt, mondta, gondolkozz és élj. Úgy gondolom, valamennyiünknek fontos szembenézni a vágtató idővel és elhinni, érdemes volt megélnünk az életet. Én merek szembenézni, ezért vagyok ott minden írásomban és örülök, ha az olvasó azonosulni tud velem, ha magára ismerhet, ha átérzi mindazt, amit én érzek, ha elhiszi, hogy valóra válhatnak a megálmodott sorsok, nemcsak az enyém, mindenkié. Szerintem a könyvek azért íródnak, hogy segítsenek megtalálni helyünket a világban, hogy felkeltsék az érdeklődésünket,hogy figyeljünk és meghalljuk , amit mások vagy éppen egy másik világ üzen nekünk. Én kitárom a lelkem ablakát és fülelek.

Hallunk még Önről? Van újabb könyvispirációja? Mivel foglalkozik, amikor nem ír?
A legtöbben ingadozva megyünk előre, anélkül, hogy határozottan tudnánk, mi is a célunk, mit akarunk elérni. Én tudom, még nagyon sok dolgot szeretnék megosztani az olvasókkal. A napokban újabb könyv írásába fogtam, aminek a témája sokakat, nagyon sokakat érint majd, mert a téma a fiatalság elmúlása. Én, amikor erre a világra jöttem, megkaptam a lehetőséget, hogy majd egyszer megöregszem, most errefelé haladok… bár még úgy érzem, az idő, amelyet az évek mérnek, nem méri az én napjaimat. A képzeletem még mindig tele van mindenféle haszontalansággal, kellemes dolgokkal, amelyekről még nem szeretnék lemondani, sőt, ezekről szeretnék még írni. Még nem érzem belsőmben a kényszert, hogy meggyőzzem magamat arról, hogy én magam is olyan idős vagyok, mint azok, akiket fiatal koromban olyan öregnek láttam, de foglalkoztat, az idő múlása. Hiszem, hogy igaza van Walt Whitman, amerikai költőnek, aki azt írta: “Ifjúság , te nagy, izmos, szerelmes-ifjúság, tele bajjal, erővel, bűvölettel, Tudod-e, hogy az öregkor jöhet utánad egyenlő bajjal, erővel, bűvölettel?” Erről a bűvöletről, erről a gyönyörű időszakról szeretnék most írni, mert még vidám a szívem. Kedvenc festőm Monet, mondta, hogy bármennyire is meggyengül a szemünk és nem látjuk már jól a színeket, soha nem szabad abbahagyni a festést, az érzékbeli fogyatékosságunk pótolható az emlékezetünkkel és győz a festés öröme. A születésem évszáma úgy érzem, nem jelent semmit, naponta meggyőzöm magam arról, hogy érdemes korán kelni, sugárzó arccal belenézni a napba, hogy mindenhol és mindenkor találhatok valami szépséget, ha keresek . Én naponta kitárom a karomat, hogy magamhoz öleljem az életet. Addig, amíg csodálatos álmok röptetik a lelkemet, ameddig nem hullok alá, mint az őszi falevelek, addig biztosan tudom, hogy még kiírhatom az ajtómra, itt lakik az élet csodálója... És ez lesz az új könyvem címe is. A férjem és én is, mindketten álomszövők vagyunk, fénylő és halvány, félig valós, félig fantáziára épülő pillanatokól szőjük az életünk szövetét. Amikor nem írok, sokat olvasok, időnként televíziós műsorokat, dokumentumfilmeket készítek, sütök, főzök , foci és hockey meccsekre járok, mert két unokánk van, akik szívesen veszik, ha én, a nagymama a leghangosabban kiabálok a nézőtéren, ha keljfeljancsiként ugrálok az örömtől, ha értük, miattuk boldog vagyok . Geothe mondta: “ A boldogságot nem lehet ajándékba kapni, egyetlen titka: adni, adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, sok-sok önzetlen szeretetet. Amikor nem írok, ezt teszem.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!

Köszönjük, Alexandra Kiadó!

A képeket a szerző bocsátotta rendelkezésünkre, köszönjük!

Tetszik, amit olvastál?

Másképp vagyok bedrótozva - Fiala János. Érdekel? Kattints!

A héten ünnepli első születésnapját a KultúrPara, ennek örömére egész héten nyereményjátékokkal várunk Facebook oldalunkon! Gyere és játssz az Agave, a Partvonal, a Fumax, a Jaffa, a Kossuth, az Álomgyár, a Lazi és az Alexandra Kiadó könyveiért!