Szenvedett a fájdalomtól, az izomláztól, a magánytól és az állandó éhségtől. A külső utazás, a távolság, a természet és a test meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára.
"Még éppen csak belekezdtem. Három hete gyalogoltam mindössze, de máris úgy éreztem, minden megváltozott bennem. Addig hevertem a víz alatt, amíg csak bírtam levegő nélkül – egyedül voltam egy különös, új világban, miközben az engem körülvevő, létező világ csak zakatolt tovább."
Ő Cheryl Strayed, aki a 2659 mérföldes, vagyis 4279 km-es Pacific Crest Trailen indul el, ami Amerika nyugati partján fut végig. Túrázik úttalan utakon önmagához. Hiányoznak neki az emberek, a taco, a guacamole, miközben hideg kását eszeget nap nap után, és egyedül járja útját akkora pakkjával, amit először felemelni sem tud. A mexikói határtól indul el a sivatagon át, 14 nap elteltével ér a Sequoia Nemzeti Parkban, az indulási helytől 100 mérföldnyire fekvő Kennedy Meadows-ba.
"Elképesztett, hogy a hátamon tudok vinni mindent, amire csak a túléléshez szükségem van. És a legdöbbenetesebb az volt az egészben, hogy tényleg képes voltam cipelni. Hogy elviselem az elviselhetetlent. Fizikai, anyagi életem e tanulságai érzelmi és szellemi tartományba kerültek. Hihetetlennek tünt, hogy bonyolult életem ennyire egyszerű tud lenni. Talán teljességgel helyénvaló, merült fel bennem, hogy nem azzal töltöm a napjaimat az ösvényen, hogy a bánatomon merengek, mert talán az érzelmi kínok egy része elszáll, ha kénytelen vagyok a fizikai gyötrelmeimre koncentrálni. A második hét végén vettem észre, hogy túrám kezdete óta egy könnyet sem ejtettem."
A táborban barátokra is lel, akik segítenek neki, hogy mi az, amit feleslegesen cipel a hátán. Például a könyvek. Kell az olvasnivaló, de amit elolvasott, égesse el - szól az egyik tanács. Ám van két könyv, amit semmiképp nem égetne el - inkább cipeli őket. Cheryl a megfogyatkozott csomagjával némi pihenő után indul tovább, hogy néhány mérfölddel később elérjen önmagához. A neheze még hátravan. Esténként az anyjára, a férjére gondol, gyerekkori és fiatalkori emlékeket idéz fel, és szépen lassan, apránként helyreteszi magában a dolgokat, ami egyre nehezebb, mert minden összeesküdött ellene: egy picikét eltéved, a bakancs, amely véresre töri a lábát és leszakítja a körmeit, szabályosan elmenekül tőle, így az 600 mérföldből az utolsó pár tucatot egy ragasztószalaggal a lábára erősített gumidarabon teszi meg. De szerencsére ott már várja egy új bakancs, ami jó szolgálatot tesz a hátralévő úton.
Cheryl a 62. napon ér el Oregon államba, az útja Ashlandbe vezet, ahol pihen egy kicsit. Már csak két államon kell átvergődnie, két olyan területen, amely szerintem a világ egyik legszebb övezete: az oregoni és washingtoni csapadékdús, sűrű fenyőerdők és mindenféle erdőségek hadán. 300 mérföld választja el a céljától, amit nagyon vár már, és egyben retteg is tőle. Az elmúlt hetekben nem függött senki mástól, csak magától. Az elmúlt hetekben nem kellett megfelelnie senkinek, nem voltak idegesítő munkatársak, szomszédok, nem volt család, nem volt semmi és senki, csak a természet és ő. Rajta múlt, milyen gyorsan teszi meg a következő lépést, mennyit pihen, mennyit megy. Rajta múlt, feladja-e a túrát vagy sem. 300 mérföld, és minden megváltozik. Rájön, hogy ki kell békülnie az öccsével, mert ő az egyetlen testvére, az egyetlen ember, az egyetlen rokon, akire oda-vissza számíthat. Egy olyan ember, aki éppen úgy ismerte és szerette az édesanyját, mint ő.
"Mi lenne, ha megbocsátanék magamnak, gondoltam. Mi lenne, ha megbocsátanék magamnak, még ha tettem is olyasmit, amit nem kellett volna? Mi van, ha hazudtam és megcsaltam, és ha nem volt más mentség arra, amit tettem, mint hogy ezt akartam, ezt kellett tennem? Mi van, ha sajnáltam, de ha visszamennék az időben, akkor sem csinálnám másképpen? … Mi van, ha a helyes válasz nem a nem, hanem az igen? Mi van, ha éppen az hozott el idáig, ami miatt megtettem azokat a dolgokat, amiket mások szerint nem lett volna szabad? Mi van, ha nincs számomra megváltás? Mi van, ha már meg is vagyok váltva?"
Végül 92 nappal és 2659 mérfölddel később elérte a Pacific Crest Trail végét. Nem adta fel. Megtehette volna, de végigjárta az utat, és eljutott önmagához. Rálelt a valódi vadonban arra, amit elveszített.
A könyvet nem olvastam. Még mindig nem. Csupán a filmet néztem meg egy este (miután megrendeltem Bill Bryson két könyvét, az Egyik lábam itt... címűt, amelyben Európát járja körbe, és a Hátizsákkal a vadonbant, amelyben az amerikai Appalachian Trailt, a keleti parton húzódó 2200 mérföldes, vagyis 3500 km-es túrautat járja végig. A Vadon című könyvet azt hiszem, négy alkalommal vettem meg, mind a négyszer magamnak, tehát nem ajándékba szántam. Aztán mégis úgy alakult mind a négyszer, hogy elajándékoztam valakinek. Így most megint nincs saját példányom, de amikor megveszem a következőt, azt már tényleg a polcomra fogom venni. Nagyon szeretem az ilyen - valós - túrákat, utakat, felfedezéseket leíró könyveket, történeteket. Mondjuk az El Caminós történetek taszítanak, ott az összesnek van egy spirituális felhangja, Jézussal, Máriával, meg a többiekkel, egyszerűen enélkül nem is jelenhet meg semmilyen történet. Érdekes, hogy a három legnagyobb amerikai túraútvonalak történeteinél általában nincs szó ilyesmiről.
A valódi és a Reese Witherspoon által alakított Cheryl Strayed
Cheryl egyedül teszi meg ezt az utat, és miközben a filmet néztem, azon gondolkodtam, hogy ennek csakis így van értelme, sőt, csakis így tudnám elviselni. Egyedül. Cheryl Strayed a történetét 2012-ben írta meg, és 3 évvel később Reese Witherspoon főszereplésével elkészült a film. Érdemes megnézni, és biztos vagyok benne, hogy érdemes elolvasni is.
Kövess minket Facebookon!
