Biztosan van a címadó idézetnél fontosabb mondanivaló is a műben,
de számomra ez volt a legeslegszívbemarkolóbb két mondat
Marianna D. Birnbaum Láthatatlan történetek című elbeszéléskötetében.
Mert igen, ez lesz vele. Ott hal meg abban az ágyban, jó sokára.
A Magvető Kiadónál jelent meg Marianna D. Birnbaum Láthatatlan történetek című műve, amelyben hat zsidó asszony életét, a korszakot, amelyben élt és mindennapjaikhoz fűződő jelentős eseményeket rögzített tűéles optikával.
A kötet már régóta a recenzióra váró kötetek között héderelt, és én nem tudtam, hogy rám vár, nekem dalol, valahányszor kézbe veszem, aztán csak biggyeszti a száját, amikor mégis félre teszem, hogy nincs kedvem hozzád, és csak magának suttogja: egyszer mindenki rámér majd, csak ki kell várnom. Különösen Mici forgatókönyve című elbeszélés érintett meg.
"De ha ’44-ben azt kérdezik, hogy most akarunk-e meghalni, fiatalon, mondjuk, belelőnek a Dunába, az gyorsan megy, vagy még pár jó évtizedet élni, de az öregségünk ilyen rettenetes lesz, azért, azt hiszem, ezt választottuk volna. Milyen rémes évszázad, hogy ilyen választást juttat az ember eszébe!"
"Nem tudom, mit csináltam volna, ha a szüleim túlélik Auschwitzot, vagy nincs is Auschwitz, és rám maradnak öregen, vagy csak az egyik, ápolásra szorulva, mit tettem volna."
Miről is van szó dióhéjban? Micit katasztrófa éri, utcán történt kirablása közben vagy közvetlenül utána agyvérzést kapott, jelenleg hónapok óta egy kórházi ágyban fekszik, és nem hajlandó együttműködni senkivel sem, sem orvosaival, sem a kiszolgáló személyzettel, saját lányáról, látogatóiról nem is beszélve. Képes lenne egyik oldalán pici mozgásokra, reagálásokra, de nem teszi meg senkinek sem azt a szívességet, hogy tudomásukra hozza, képes gondolkodni, látni, hallani, csak beszélni nem tud. Így aztán egy idő után mindenki szabadon mondja jelenlétében is a magáét, ő pedig... ő pedig csak hallgat és mindenkiről megvan a véleménye.
A lánya naponta kétszer látogatja, táblát gyárt, amelyen az a szöveg áll: "Szeretlek. Szorítsd meg a kezem, ha érted." Mici érti, képes is lenne megszorítani lánya kezét, de nem teszi.
Vajon miért nem? Mi történt ezzel a konok vénasszonnyal, hogy ilyen megátalkodottan hallgat?
Ahogy haladunk sorról sorra, kibontakozik előttünk egy élményekben gazdag élet története, amely azon túl, hogy tele van holokauszttal, cukorbetegséggel, balesetekkel, Velencébe visz el bennünket, Amerikába, Münchenbe, Párizsba, apró-cseprő semmiségekről elmélkedik, amelyek mégis milyen fontosak - például, hogy hűtlen legyen-e a férjéhez, akinek kicsapongásait sejti, és hogy miért maradt le mégis a fiúról. Szállóigévé nemesült családi szólásokat oszt meg, hogy például a közlekedésben vannak nem igazán fontos piros lámpák vagy a családi vagyon elrejtése a Rákosi rendszer elől, 1956-ban az segítette őket a disszidálásban anyagilag, de azt sem titkolja, hogy bepisilt, amikor megmondták, hogy a férje menthetetlen.
Sok apró részlet olvasható a kórházi létről, hogyan kell viselkedni, milyen okosságokat kell és érdemes kihasználni, közben pedig végigrohanunk az életén, érzékenyen, reálisan, nagyon-nagyon reálisan. Iszonyú, hogy milyen félreértések miatt csúszhat el egy anya-lánya kapcsolat.
A szerző, Marianna D. Birnbaum (fotó: Valuska Gábor)
Fontos és fontosnak vélt eseményeket oszt meg velünk, valamint az is kiviláglik a sorokból, hogy generációs különbségek azok, amelyek eltávolították őt a lányától. Ő a végtelenségig takarékos, kuporgató, öregségére ideje, mint a tenger, de nem fogja fel, hogy folyton rohanó lányának pont ez nincs, ideje 10 cent árkülönbségért több boltba is bemenni egy vásárlás alkalmával. Ilyen, és ehhez hasonló történések távolítják el egymástól őket. Az egyik túl sértődős, a másik semmire sem ér rá. Bár, most már Mici kezdi tisztelni a lányát, mióta kórházban fekszik, hiszen a semmi idejéből naponta kétszer is nála ül a lánya.
Igen.
Akinek akkor sem hajlandó reagálni.
Hiszen Mici haldoklik - és ezt a maga módján hajlandó csak végigcsinálni.
Azt hiszed, mindent tudsz erről az elbeszélésről? Á, ezek a sorok csak a jéghegy csúcsát képezik. A lényeg az egy betűvel sem több vagy kevesebb történetben található: vedd kézbe a kötetet!
Olvasás közben csak bólogattam és saját anyósomra gondoltam. Ő volt az a személy, aki hasonlóan öntörvényű volt, mint ennek az elbeszélésnek a hőse. Már huszonéves koromban tudtam, hogy soha, egyetlen percig sem élhetünk egy háztartásban, mert megöljük egymást. Én túl fiatal, túl heves és túl tapasztalatlan voltam, ő pedig túl makacs, túl tapasztalt és túl rátarti, minden diplomáciai képesség nélkül. Bármikor, bárkit 10 másodpercen belül megsértett. Amikor meghalt, a megkönnyebbülésen túl csak arra tudtam gondolni, hogy azért mégiscsak vagány egy asszony volt, hogy 20 éven át saját magától elboldogult abból a semmiből a férje halála után, büszkén elmarva magától mindent és mindenkit, aki segíteni merészelt volna neki.
A többi történet is erős, olvasásra méltó vallomás, interjú, levél és párbeszéd. Az én hibám, hogy képtelen vagyok az első elbeszéléstől elszakadni. Pedig mindegyik valóság a valóság mögött. Értem ezalatt - visszakanyarodva kedvenc első kisregényemhez - , hogy mit látsz a felszínen egy kórházi ágyon fekvő páciensen kívül? Semmit. Pedig annak is vannak érzései, gondolatai, a kórházi személyzetnek stiklijei - elvégre ez nekik egy munkahely a maga összes nyűgével. Nem, sosem értettem egyet azzal, hogy ez hivatás és mindenkinek az. Nem, csak elenyésző keveseknek hivatás az egészségügyi pálya, az összes többinek melóhely és pont. A látogatók is külön műfaj az egészségügyön belül, van olyan rokonom, aki nem mer bemenni a haldoklóhoz, mert... fél, jobban fél egészségesen attól, hogy ő is meg fog halni, mint maga a haldokló, aki már pontosan tudja, hogy neki ennyi volt.
De Brüll Adél se semmi történet, ahogy nagyúri dámaként, tapasztalt delnőként az őt kétségbeesésében telefonon felhívó Csinszkát "marja", mondván, nekem ne panaszkodj, ha leszakítottad anyukám, szagold. Aki büszkén állítja, hogy a költő bizony nélküle még mindig részeges, semmi kis vidéki lapíró lenne, hogy ő csinált belőle olyan Adyt, akinek alkotásaiért ölnek a szerkesztőségek, és akinek minden verséből ő, Léda néz ki az emberekre akkor is, ha porig alázta azzal a híres Elbocsátó, szép üzenettel. Az igen!
Hat erős történet hat zsidó asszonyról. "Majd' ötszáz évet és két kontinenst járnak be a Láthatatlan történetek szereplői. Hiába olvashattunk már hasonló sorsokról, Marianna D. Birnbaum magával ragadó humora, mesterien megírt elbeszélései, mégis az újdonság erejével hatnak."
Nem fogod tudni letenni: életszagú, szókimondó, nem kerülgeti a valóságot.
Utána kell néznem az író többi művének is.
A kötetet a Magvető Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre, amelyet itt is köszönünk!
Szeretnél többet megtudni a könyvről? A borítóképre kattintva kedvezményes áron elérhető!
Tetszett, amit olvastál? Akkor kövess minket a Facebook-on is!
Lehet lélegezni! Érdekel? Kattints!
Ne feledjétek, még javában tart a KultúrPara Születésnapi Nyereményjáték, ahol kilenc napon keresztül izgalmas könyveket nyerhettek a Facebook oldalunkon! Kövess minket, hogy ne maradj le! :)
