"Én nem az emberi fajhoz tartozom. Nem akarok ahhoz tartozni. Másnak érzem magam, szinte abnormálisnak. Mindaddig, amíg az állatokat alsóbbrendű fajnak tekintik, amíg szenvedést és fájdalmat okoznak nekik, amíg megölik őket az emberek szükségleteinek, szórakozásának kielégítésére, nem tartozom ehhez a vérszomjas, arcátlan fajhoz. Egyébként is mindig kívülállónak éreztem magam."

Ennél tömörebben, szebben, és mégis sokatmondóbban összefoglalni sem lehet, hogy hogy áll az élethez Brigitte Bardot. A művésznő tavaly ősszel töltötte be 83. életévét, és ekkor visszatekintett életére egy egészen meglepő aspektusból: a környezet- és állatvédelmi törekvései szerint. Mesél a gyerekkoráról, arról a párhuzamról, amit saját maga és az állatok sorsa és kihasználása felől érzett, hogy gyerekként neki sem volt beleszólása abba, mi és mikor történik vele, ahogyan az állatoknak sincs. 

A könyv fő vonala az állatvédelem, az alapítványát keresztül folytatott munka, hogy mikor, kikkel szemben vagy mellett és miért álltak ki vagy harcoltak, harcolnak a mai napig is. Ennek szerves része a francia, az európai és a világpolitika egyaránt, ahol érték kellemes meglepetések is, de a legtöbb esetben csalódások. Rengeteg kisebb, jelentéktelenebb helyi hagyományt vonultat fel, amely során valami módon megkínoznak és megölnek egy állatot, de világszintű problémákról is beszél, legyen szó akár a bébifókákról, akár a halászatról, akár csak a "sima" ipari állattartásról, mondjuk a tejelő állatok tartási körülményeiről. 

Rendkívül nehéz volt olvasni ezt a könyvet, és nem segített abban, hogy jobban szeressem az emberi fajt, mint amennyire eddig sikerült megszeretnem... Sosem bírtam filmben sem, könyvben sem, a valóságban pedig még kevésbé egy állat kínzását, bántalmazását. A közösségi médiában is amint egy ismerősöm megoszt olyan képet, videót, amin egy megkínzott állat látható, azonnali hatállyal és kérdés nélkül tiltom le a hírfolyamomból az ismerős összes megosztását, bejegyzését. Nem, nem dugom homokba a fejem, mint azt páran szeretik hozzám vágni, ha véletlenül szóba kerül ez az egész. Nagyon sok gyomorforgató dolgot bírok és szeretek és érdeklődöm iránta, afféle "tudományos" kíváncsisággal, de az, amikor egy ártatlan, tőlünk függő lényt valaki szórakozásból vagy akármiért szándékosan megkínoz... azt nem bírom. Hihetetlen mértékű keserűség, harag, gyűlölet és sajnálat van bennem ilyenkor. Nem pártolom a halálbüntetést egyébként, de azt, aki bármilyen módon fizikailag, szexuálisan bántalmaz, kihasznál, megkínoz egy érző lényt, legyen az férfi, nő, gyerek vagy állat, ott szemrebbenés nélkül alkalmaznám a szemet szemért elvet. Mondjuk a halált kivéve, még akkor is, ha ő megölte az áldozatát végül. Éljen csak a fájdalmaival...

Akad olyan spanyol kisváros, ahol minden évben csak úgy, hagyomány miatt kidobnak egy kecskét egy toronyból. Másik spanyol városban szintén évszázados hagyomány egy ünnepnapon, hogy végigkergetnek egy szamarat a városon, és halálra kövezik. A bikafuttatást és a bikaviadalt azt hiszem, nem kell bemutatni. Norvégiában bálnákat mészárolnak le puszta szórakozásból, Máltán pedig a sziget felett átrepülő költöző madarakat lődösik le szintén szórakozásból. Ezzel szemben Nagy-Britanniában a felső, arisztokratikus körökben kiveszni látszik a szokásos vadászat, egyre több helyen betiltották. Orvvadászok százai fognak be medvéket, vágják le a mancsaikat, majd hagyják őket elvérezni. Afrikában elefántokra és orrszarvúkra, oroszlánokra vadásznak. Ázsiában a tigris csontja meg mindenféle szerve az általános gyógyír mindenre. A cápákat kihalásszák, levágják az uszonyaikat, és élve visszadobják a tengerbe, majd elpusztul magától, de kell a cucc a cápauszony-leveshez. Akár puszta szórakozásról, akár "nemes" tradícióról, akár buta, sötét, aljas emberek igényeinek kielégítéséről, tehát nyereségvágyról van szó, az ember megszűnik embernek lenni, és szemrebbenés nélkül kínoz meg, gyilkol meg egy állatot, arra való tekintet nélkül, hogy sok vagy kevés van-e belőle. De akár sok, akár kevés, elfelejti, hogy az az állat is szenved, az az állat is érez fájdalmat.

Sosem kedveltem különösebben Brigitte Bardot-t, illetve jobb kifejezés, hogy totálisan közömbös volt számomra. De e könyv lapjain keresztül egy kicsit megismertem és betekintést nyertem az életfilozófiájába. Egy hihetetlenül erős és empatikus nő képe rajzolódott ki előttem, aki bár sokat hibázott életében, már nagyon korán aktívan tett azért, amiben hitt. Ő érte el, hogy 1962-től a vágóhidakon először elkábítsák az állatokat, később ő hívta fel a világ figyelmét a bébifókák helyzetére. Ingóságait pénzzé tette, és az alapítványába fektette, később pedig birtokát is az alapítvány javára írta. Mindig és minden helyzetben felemelte a szavát a kegyetlenkedés és a luxuscikkek állati kihasználása ellen, neki köszönhető az is, hogy a szőrmebundák helyzete világszintű figyelmet kapott. 

Tisztelem azokat az embereket, akik képesek aktívan is tenni az ilyen dolgok ellen. Akik mennek, és rosszul tartott, kínzott állatokat mentenek. Én erre sajnos képtelen vagyok, a szívem szakad meg értük, de egyelőre sajnos annál többet nem tudok tenni, minthogy néhány olyan szervezetet, akiket ismerek, és akik valóban az állatokra fordítják, támogatok, legyen szó állateledelről, takarókról, ilyesmikről. És a legtöbb, amit tehetek, hogy a saját állataimat ivartalanítom és szeretem. Tegyetek ti is így.

Köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a könyv kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.

Történetek dolgozó kutyákról

Kövess minket Facebookon!