Olvastál már verseket indián költőktől? Eddig én sem. Különleges, a formai határokat teljesen megbontó versek ezek, melyek közül nehéz volt kedvencet választani.
Gyukics Gábor 2004-ben megismerkedett egy észak-amerikai indián költővel, Carter Revarddal, aki osage származású. Hamar megtetszettek neki a versei, és a következő évben Revard már Magyarországon is járt, felolvasóestet tartott itt, és jelezte Gyukicsnak, hogy vannak ám más indián költők is. A magyar költő és műfordító csakhamar meg is ismerkedett velük és költészetükkel, műveiket pedig lefordította és magyar nyelven is megjelentette.
Carter Revard: Aszklépiosz határtalanul
(Ovidius és Darwin Oklahomában)
Gyönyörű konstrukciójának köszönhetően
a kígyó állkapcsa kiakasztódik,
így lenyelhet olyasmit is,
ami nála szélesebb.
Amikor az öreg
lelőtt egy mokaszinkígyót a baromfiólban
és farkánál fogva feltartotta
azon merengtem,
hogy a pokolba nyelte le
azokat a hatalmas tojásokat ez a hat láb hosszú,
lassan tekergőző és vonagló hüllő…
Később hallottam, hogy a kígyók
süketek, ez a három kiakasztható csont
nem lett a középfül kalapácsa,
üllője és kengyele,
a kígyó testében nincs dobhártya,
nincs fülcsiga,
hallóideg, agyuk csupán
a föld rezgését dolgozza fel, a villámét nem,
ezért nem énekelnek a kígyók,
de táncolnak talán párzás közben –
csak rokonaik, az apró madarak
éneklik meg a fény változását.
És amikor meghallottam
a sárgarigó szívből jövő dalát alkonyatkor,
szilfák zöld édenében, valami
kiakasztódott bennem,
és beengedte a zenét,
de ha felemelnek és figyelnek,
lehet, hogy addigra már részemmé válik –
azzá, ahogy élek és lélegzem,
vagy legalább azzá,
ahogy fütyülni próbálok, amikor
megmozdul a szellem.
24 kortárs indián költő, akik ma már teljesen máshogyan élnek, mint elődeik. Városokban élnek és tanítanak, vagy épp muzeológusok, könyvtárosok, de mindenképpen: értelmiségiek. Természetesen kevert vérűek, mint mindenki. Felmenőik között többféle indián és európai vér keveredik. Mégis úgy gondolják, hogy ők viszik tovább őseik hagyományát. Legalábbis őseik egy részének hagyományát, mert természetesen csak az indián vér számít. Éreztem némi erőlködést, erőltetést és képmutatást ebben a szálban. Általában ezt érzem, amikor valaki nagy mellénnyel, csupa nagybetűvel hagyományőriz. Hogy fogalma sincs, ki ő. Fogalma sincs, valójában milyenek voltak a felmenői, és fogalma sincs, milyen életet is éltek, ismer egy részletet, egyetlen képet, néha azt is hibásan, vagy utólag átszínezve, de a nagy egészet nem látja, nem is láthatja. Istenít egy korszakot, amit nem ismer, és amiről valójában nagyon keveset tud.
Ugyanakkor pont az időbeli és életmódbeli távolság miatt könnyedebben is képes felfogni az egészet: éreztem némi játékot is, némi humort, hogy ők, a félig-meddig, vagy nagyrészt, de nem teljesen indiánok már látják a történelmük visszáját is, azt, hogy évtizedeken át csak és kizárólag az ő szenvedésükre és elnyomásukra volt kihegyezve minden, elfeledve, hogy ők sem voltak szentek, hogy nekik sem kellett a szomszédba menni egy kis erőszakért, hogy ők sem éltek annyira tudatos és természetközeli életet. Túl tudtak lépni a sérelmeiken, az idealizált indián világon, amelyhez képesek humorral hozzáállni. Nem veszik magukat túl komolyan.
De verseikben mégis megvan az, aminek minden ember sajátjának kéne lennie: a természet tisztelete és szeretete. Mesélnek a családról érzelmekről és vágyakról, emberekről és életről.
Egyik kedvenc versem a feljebb látható Aszklépiosz határtalanul c. vers lett, illetve két másik, mindkettőt Anita Endrezze írta, akinek jelentek már meg verseskötetei és meséi több európai országban.
A farkasok visszatérése
A völgyben végig azt suttogják az emberek:
visszatérnek, visszatérnek a farkasok
földjeink, álmaink keskeny peremére.
Visszahozzák nekünk a hideget.
A rajtaütés koronáját viselik,
ajándékuk halott bárányok orrfacsaró,
gyönyörű hó-alakja, pityókás vénember,
prémvadász megmart keze, vadész nyelve.
Visszahozzák szeretőink suttogását
akiknek ígéretei kevésbé maradandóak, mint a farkasok.
Fogaik törékeny agancsokká faragják az eget,
jávorszerves-álommal teli sötét totemet faragnak:
mezőket, ahol a fény együtt nő a mocsári-fűvel és a víz
sötét farkas a pata alatt.
Fogaik faragják gyermekeink nevét
minden ösvényen, idegen csontba faragnak éjszakát -
mely mintha testem elnyúló emlékének része lenne.
Bundájuk árnyakat gyűjt, összegyűjti
a falka vastagfogú, fehércsontú üvöltését,
összegyűjti a szél sebzettszarvas-szagát
fenyőből és kivájt földből való hosszúházukba,
összegyűjt engem is tanyámról
házam arany fényeivel és üres szobáival, a cédrushoz
(mely fa-nevét szintúgy csillagok barlangjába üvölti),
ahol olyan csendben vagyok, mint egy meglazult íj,
és hegeim nem a szerető farkasoktól erednek.
Ahogy az indiánok is későn jöttek rá, hogy együtt kéne szembenézniük az új ellenséggel a sok kis egymással is ellenségeskedő csoport helyett, úgy hiszem, hogy mi, mindannyian is későn jövünk rá, hogy mindannyian emberek vagyunk, és együtt kéne tennünk azért, hogy legyen jövő.
Nehéz volt kedvencet választanom, és nem azért, mert mindegyik nagyon elvarázsolt, épp ellenkezőleg. Kevésbé tudtam átérezni őket, a költői képek sokszor inkább nevetségesnek hatottak számomra, erőltetettnek, és nehezítette a dolgot, hogy a legtöbb vers teljes mértékben ledobta magáról az itt megszokott verses formákat. Ez előny és hátrány is egyaránt. Azt, hogy e versek nem tudtak megérinteni, valamennyire a fordítás számlájára is írom, sokszor elgondolkodtam, hogy ez vagy az a kép vajon néhány kedvenc versfordítóm szavaival átültetve hogy hangozna, és arra jutottam, hogy Gyukics Gábor nem nekem ír és nem nekem fordít. Némelyik vers mégis közelebb került hozzám, és összességében örülök, hogy megismertem e távoli világ verseit is Gyukics Gábornak és a Scolar Kiadónak köszönhetően.
A kötet elérhető a kiadó oldaláról a borítóra kattintva, de érdemes most szétnézni a Libri könyvesboltokban is, ugyanis 499 Ft-os akciós áron beszerezhető jelenleg, nekem is onnan van. :)
Kövess minket Facebookon!
