Miért esszük túl magunkat? Miért alakul ki az utazási betegség? Miért az idióták kerülnek hatalmi pozícióba? Miért fontosabb a látvány az íznél? Ilyen és még egy rakat más kérdésekre keresi a választ ez a kötet, és Dean Burnett hathatósan bebizonyítja: az agyunk tényleg egy idióta.

Nekem mondjuk efelől semmi kétségem nem volt. Nem csak a külső dolgok, az illúziók, optikai csalódások - hogy a szándékos ferdítéseket és hazugságokat ne említsem - vernek át minket, hanem a saját agyunk is. Elhiteti magával - és ezáltal velünk -, hogy egységes, egész énképünk van, de közben mélyen hallgat arról a tényről, hogy két agyféltekénk, ha úgy tetszik, más és más személyiségekkel rendelkezik, csak az egyik minden eszközzel elnyomja a másikat. 

Akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy az agy a világ legbonyolultabb és legcsodálatosabb és legtökéletesebb szerkezete - a bonyolultság és a csodálatosság még rendben is van -, közel sem tökéletes. Évmilliók során alakult és változott, mindig az adott körülményekhez igazodva. Az evolúció nem azt jelenti, hogy mindig a legoptimálisabb, legjobb verzió lesz életképes és marad meg, nem újul meg a régi, csak változik. A szemünk pl. alapvetően a víz alatti világhoz alakult ki, mivel már azelőtt létezett szem, hogy az egyik ősünk - abszolút logikátlanul - úgy döntött volna, hogy kimászik a partra. Ez, mármint az, hogy a szemünk alapvetően a vízalatti élethez alakult ki, a mai napig okoz problémákat, de mára már szerencsére sokkal használhatatlanabb a víz alatt, mint a szárazföldön. Nem kaptunk új szemet, a partraszálló ősünk közvetlen utódai is ugyanazokból az alapanyagokból indultak, de az idők során mindig változott, mutálódott, míg kialakult a mai, ami még mindig változik. Az egyik sikeresebbnek bizonyult a másiknál, és ez sokszor nem is a tényleges hatékonyság miatt volt, inkább csak egyszerű véletlen, szerencse kérdése.

Ugyanígy épül fel az agyunk is. Nem tökéletes, korántsem az, de mégis lenyűgöző a maga bonyolultságával, és nagyon sokszor hülyeségeket is csinál. Agyunk legbelső része, az ún. hüllőagy a legrégebben kialakult részünk, amely olyan gyakorlati fontosságú dolgokért felel, mint a mozgás, a vérnyomás, a szervek irányítása és felügyelete, a légzés - minden olyasmi, amit tudatos odafigyelés nélkül teszünk és kell is tennünk, különben meghalunk. Ezen túl az alany, vagyis a mi környezetünkben elfoglalt helyünket is a hüllőagy figyeli meg és irányítja, ahogy a legalapvetőbb ösztöneink és érzelmeink, vagy inkább érzeteink egy része is itt található. Ezt veszi körül az emlősagy, amely már a sokkal bonyolultabb társas kapcsolatokról, szociális hálóról gondoskodik, figyeli a társainkat, a csapatban elfoglalt helyünket, érzelmeink nagy része itt "lakozik". A legelső, legkülső réteg pedig alapvetően az ember jellemzője, itt "lakik" a személyiség, itt tervezzük a jövőt, itt gondolunk át bonyolult összefüggéseket.

És ezek a részek sajnos nem mindig vannak összhangban. A hüllőagy elég "visszamaradott", neki köszönhető, hogy buszon, vonaton, autóban vagy esetleg hajón rosszul leszünk, ugyanis úgy gondolja, hogy megmérgeztek minket. Ennél tudatosabb részünk hiába van tisztában vele, hiába üvölti, hogy te idióta, dehogy mérgeztek meg! A hüllőagy felülír mindent, és kidobjuk a taccsot, hogy megszabaduljunk az általa vizionált méregtől. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az éttermek nagy hangsúlyt fektetnek az igényes, szép tálalásra. Ha bekötik a szemünket és befogják az orrunkat, a legtöbben képtelenek vagyunk megkülönböztetni a krumpli ízét az almáétól - a látvány és a szaglás fontosabb az étkezés során, mint az ízlelés. Ha valami jól néz ki, nagyobb esély van rá, hogy finom is. És csak és kizárólag a mi tökéletlen, beteg agyunknak köszönhető, hogy elhízunk. Egyrészt egyszerűen arra van kalibrálva, hogy minden finomságot azonnal egyen meg, és ez ma határozottan veszélyes, másrészt pedig bizonyos dolgoknak az agyunk képtelen ellenállni. Érezted már magad úgy egy kiadós ebéd után, hogy tele vagy? Na, akkor már túletted magad. De megláttad hirtelen az egyik kedvenc édességedet. Gond nélkül lement még kettő, igaz? Köszönd meg az idióta agyadnak, hogy kalóriabombákat kíván és tágítja a gyomrodat!

Ezekről, és még egy rakás, az agyat érintő érdekes dologról ír bővebben a neurobiológus szerző, Dean Burnett. Olvasás közben az a határozott érzésem támadt, hogy ő inkább a tudománynépszerűsítő oldalon játszik szerepet - blogger, beszélt rádióban, stand-up comedy-s -, mintsem magukban a tényleges kutatásokban vesz részt. Volt olyan részlet, amiről pl. az én ismereteim szerint téves, vagyis azóta már megismert dolgokat írt, pl. az alvásról és annak szükségéről. Alapvetően követem az agykutatásról szóló híreket, olvasok a témában könyveket, és erről pl. ma már nemigen vannak kétségek, tudjuk, hogy maga az agy mit művel alvás közben, és miért van rá szüksége, noha Burnett azt mondja, nem tudjuk, és még csak a teóriák között sem említi a valóságot. Ezzel alapvetően nincs gond, a könyv 2016-ban íródott, ki tudja már, hány évvel korábban kezdte el papírra vetni, és nincs ember, aki tisztában lenne minden kutatás eredményeivel. Ahogy mondtam, ő maga inkább ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő, semmint a tényleges kutatásban résztvevő ember, és ez rendben is van. 

A kötet ettől még érdekes, nagyon jó volt pl. a függőségekről szóló rész, erről ugyanis már olvastam korábban részletesen. Számtalan érdekességet és furcsaságot vonultat fel, egy-egy témára nem áldoz túl sok időt, és a nyelvezete is laza, humoros. Teljesen tökéletes azoknak a laikusoknak, akik szórakozva akarnak egy kicsit többet megtudni a saját agyukról. Írói stílusát Neil deGrasse Tysonéhoz tudom hasonlítani: vicces, laza, egy rakat hétköznapi példával él, használja és jól használja az iróniát. Ami deGrasse Tyson a kozmológiának és űrkutatásnak, az Dean Burnett az agykutatásnak. 

Köszönöm a lehetőséget a Partvonal Kiadónak! A könyv elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva, közvetlenül a kiadótól.

Az elnyomott én és az önérzetes agy

Kövess minket Facebookon!