Hamar meg is válaszolom a kérdést: nem. Magunkkal sem vagyunk azok. Magunkkal sem lehetünk azok. 
Világunk telítve van hazugsággal. De ez nem csak a mai kor termése, mindig is így volt. Hazudunk, hogy mások előtt jobb színben tűnjünk fel. Hazudunk, ha nem akarunk vitába keveredni. Hazudunk, hogy ne bántsuk meg egymást. Meg azért is, hogy bántsuk egymást. Titkolózunk a gyerek előtt. Sőt, saját magunk előtt is, hazudunk magunknak is. Meg lehet-e ezt változtatni? Nos, nem hiszem.
Feldmár András ebben a könyvében a hazugságot, vagyis az őszinteséget járja körül. Szókimondó és érdekes kötetében mesél a saját kamaszkoráról, arról, milyen hamar rájött, hogy hazudnia kell, ha jót akar magának. Nem lehet őszinte. Az emberek megbotránkoznának, ha őszinte lenne, és csak saját magát sodorná bajba, nem érné el, amit szeretne. Mesél Ronald David Laingről és az ő elhibázott hazugságairól, eseteiről. Mesél arról, hogy élte meg, amikor megtudta, hogy a felesége megcsalja a legjobb barátjával. Hogy hogy jött rá, hogy igazából valahol legbelül tisztában volt vele, mégsem merte bevallani magának sem, mert akkor foglalkoznia kell a dologgal.
Rengeteg anekdotát és érdekes történetet mesél saját magáról, Laingről, Popperről, állatokról, különös szituációkról, miközben egyre csak oda jut ki, hogy az őszinteség a legjobb. Még akkor is, ha fáj. Mert akkor tudjuk, hányadán állunk.
Hát nem tudom. Mesél egy problémáról is, amit épp Popper Péterrel közös beszélgetésén tettek fel nekik kérdésként, hogy melyiket választanák. Egy hamis ölelést, vagy egy őszinte rúgást? Popper Péter gondolkodás nélkül az ölelést választotta, Feldmár András azonban a rúgást. Szerintem mindkettőben van ráció. És szerintem mindkettő releváns választás lehet. Senki sem akarja, hogy belerúgjanak, az fáj. Amennyiben tudjuk, hogy a másik szíve szerint inkább belénk rúgna, akkor lehet jobb, ha mégis hazudik, és megölel. Az legalább nem fáj. Mondjuk elbizonytalaníthat... De azért az is jó, ha tudjuk, hányadán állunk. Ha valaki, akiről azt gondoltam, a barátom, de közben ki nem állhat, vagy valami zavarja, idegesíti... akkor hülye vagyok én is meg ő is. És inkább rúgjon belém. Fáj, fáj, de tiszta ügy. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel?
Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor egy kis kegyes hazugság jólesik. Sokszor tisztában vagyunk vele, hogy a másik nem egészen gondolja komolyan, hogy ilyen finomat még sosem evett, mint amit mi készítettünk, főleg ha nekünk sem annyira ízlik, bár azért ehető... vagy ha kétségeink vannak a kinézetünkkel kapcsolatban, jólesik, ha azt mondják, hogy "ugyan, nem is vagy kövér"...
Feldmár András 1940-ben született Budapesten. 3 éves korában elszakították a családjától: édesapja munkaszolgálatra került, anyja Auschwitzba, nagyanyja pedig a gettóba. Ekkor egy fiatal nő megmentette az életét, és sajátjaként nevelte, bújtatta. 5 éves korában a szülei és a nagyanyja szerencsésen hazatérnek, és elhozzák őt attól a nőtől, akit már anyjaként megszeretett. Családjuk szétesik, és Feldmár András az anyjánál és a nagyanyjánál nevelkedik. Ezek a történések önmagukban elegek ahhoz, hogy teljesen szétziláljanak egy még csak alig elkezdődő életet. Tartotta a kapcsolatot apjával, heti szinten találkoztak, akinek a biztatására 1956-ban elhagyta az országot egymaga. Bécsben majd Londonban élt egy rövid ideig, amikor a Vöröskereszt megtalálta elmenekült rokonait Torontóban. Odautazott, és a segítségükkel megtanult angolul, majd elvégezte a Torontói Egyetem matematika szakát, és elkezdte a John Hopkins Egyetemen a PhD-képzést, ám azt az utolsó évben félbehagyta. Érdeklődése a pszichológia felé fordult, amiből diplomát szerzett, és elkezdte a doktorit is, de a mély hipnotikus állapotokról szóló diplomamunkája nagy vihart kavart, ezért végül félbehagyta azt.
1969-től klinikai pszichológusként helyezkedett el Vancouverben, és itt ismerkedett meg később R. D. Lainggel, aki nagy hatást gyakorolt rá: Londonba költözött, majd munkatársa és barátja lett az ismert pszichiáternek.
1975-ben visszatért Vancouverbe, ahol magánpraxist nyitott. Laing halála után folytatta az ő munkáját, melyet ma is végez, világszerte ismert és elismert pszichoterapeutaként, aki elsősorban a páciens és a terapeuta közötti őszinte, nyílt kapcsolatot tekinti előrelépésnek, nem a hagyományos diagnosztikát. Mai napig aktív, világszerte tart előadásokat és workshopokat, rengetegféle kísérleti terápia fűződik a nevéhez, melyek általában sikeresek is. Magyarországon 2006-ban jött létre a Feldmár Intézet, melyet ma már egy hivatalos intézet is követett Stuttgartban. 2007-ben egy, a pszichedelikus szerekről szóló tanulmánya miatt évekre kitiltották őt az USA-ból.
Érdekesség, hogy az ő fordításában jelent meg Amerikában 1969-ben Gárdonyitól A láthatatlan ember.
Miközben a könyvet olvastam, olyan gondolatom támadt, hogy szép, amit Feldmár leír, meg jó, és az őszinteség tényleg rengeteg problémát megoldana (másokat meg generálna, de ezzel együtt is talán jobban megéri), de ezt a harciasságot úgymond kicsit soknak találtam. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Feldmár magát az emberi evolúciót akarja teljesen a gyökerénél megváltoztatni. Szó se róla, nem lenne az rossz, sok szempontból sem. Létrehozna egy brutálisan őszinte világot őszinte emberekkel, akik valószínűleg ki nem állhatják egymást a kemény őszinteségükért, és közöttünk Feldmár egy külső szemlélő, egy kívülálló maradna, aki megtartaná magának a gondolatait. Egyetlenként, aki nem őszinte teljesen. Mert nem is lehet. Magával sem az, csak amennyire a tudata engedi.
Szerintem a teljes őszinteség nem jó. Az durva, kemény, és ténylegesen emberek lelkébe gázol. Van elég lelki bajunk ezek nélkül is. Persze a hazugság, képmutatás még rosszabb... Egy arany középút. Az járható lenne. Hogy most hol állunk a skálán? Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs.
Köszönöm a lehetőséget a HVG Könyvek csapatának! A borítóra kattintva elérhető a kötet kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.
Kövess minket Facebookon!
HVG Könyvek, Budapest, 2019
168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633046890
