Szalay Zoltán, a magyar fotósok doyenjének fényképei
a hatvanas, hetvenes évek elhallgatásairól, életérzéseiről,
Parti Nagy Lajos képmelléírásaival. 

A Kossuth Kiadó László Ágnes szerkesztésében, Kincses Károly képszerkesztésével, Parti Nagy Lajos képmelléírásaival fotóalbumot bocsátott ki Szalay Zoltán életművéből. Szalay Zoltán (1935-2017) Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotográfus, a magyar sajtófotográfia kiemelkedő személyisége, a Magyar Sajtófotó Kiállítások elindítója, szellemi atyja és 30 éven át a rendezője. Özvegye, László Ágnes elkötelezetten gondozza és menedzseli fotóművész szellemi örökségét, amelynek egyik megtestesülése ez a mű. Szalay Zoltán, ahogy a mai fiatalok ismerték... (Fotó: Grnák László)

Mai délelőttömet arra szántam, hogy a Fortepanról feltérképezzem Szalay Zoltán életművének egy-egy, a fotóalbumon túli részét. A képeket elnézegetve, értelmezve megállapítottam, hogy Szalay Zoltán bármit is kapott le gépével, közvetetten az embert fotózta akkor is, ha amúgy egyetlen Homo sapiens sem szerepelt képén. Érzéseket, politikai, társadalmi, gazdasági döntések következményeit, elhallgatásokat, nyomort és kilátástalanságot, reménytelenséget, de olykor huncutságot és játékosságot is örökített meg egy-egy lencsevégre kapott homokzsákkal vagy egy pakli magyar kártyával.  Ellesett és celluloidra átmentett emberi vonásokból, szemhunyorításokból, lecsukódott szemekből, élesen/puhán/értelmesen/stb. ránk meredő pupillákból, vállakon átkandikáló pillantásokból szorongást, közömbösséget, örömöt, bánatot, közönyösséget, szorgalmat, elkeseredett hajszát, azaz komplett regényt, regényeket tudna írni a hozzáértő és beleérző szakmabeli. Sosem voltam még fotókiállításon, de biztos vagyok benne, hogy egy-egy kép nagyobb méretben még markánsabb erővel fogja meg és tartja fogva a szemlélődőt, mint engem, aki laptop képernyője engedte méretben látom, élénkebben árulkodva neki korról, hitről, társas magányról, a mindennapi munka taposó malmáról, és bármi másról, amit a kép mögött látni vél a látogató. A múlt dokumentálása fotókkal a ma emberének. Okulásul? Tanulásra szánva? Kíváncsi türelemmel kifejtve belőle az elhallgatott történelmet?...és Szalay Zoltán, ahogy ő ismerte az akkori idők öregjeit

A mai világban a fiatalok nem érthetik, mekkora érték volt a hatvanas, hetvenes években egy-egy fénykép, hiszen ma szinte minden ember akkor fotografálhat, amikor csak akar. Nem kell szépen felöltözni egy kép kedvéért, nincs sötét szoba vegyszerekkel, nem kell külön drága fimeket venni a fényképezőgépekbe, nincs elrontott filmkocka, ami nem sikerült, azt egyszerűen letöröljük a memóriakártyáról - éppen ezért elönt bennünket a fényképdömping. Akár naponta  tucatnyi fotót készíthetünk kedvenc virágunkról, kedvenc ételünkről vagy amiről csak akarunk éppen. Nem volt ez mindig így, Szalay Zoltán pályájának kezdetén meg pláne nem. Nem volt egyszerű kiteljesedni abban a hivatásban, amit magáénak érzett, a fotózásban, fotóriporteri tevékenységében. Az igazolványképek készítésétől jutott el országos lapok és hetilapok munkatársi, rovatvezetői, képszerkesztői státuszáig, keze alatt fotós generációk nevelkedtek fel. "Nézz, láss, gondolkodj, majd exponálj!" - ez volt Szalay Zoltán jelszava.Parti Nagy Lajos, Kossuth-díjas író, a Széchenyi Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia (alapító) tagja

A képek alatt, mellett Parti Nagy Lajos képmelléírásai szerepelnek, és az általa megalkotott új magyar szóval "egy magasabb dimenzióba emelte ezt a kötetet" (László Ágnes). Ki tudna rajta kívül olyan áthallásokat megteremteni szóban, mint ami áthallásokat lefotózott Szalay Zoltán? Hiszen "a téesz elveszi, a téesz adja", "anyám, anyád". Ella Fitzgerald nevére ki kanyarítana jobb szójátékot, mint ő ezzel a szöveggel: "Összeült az angyalok / kara. Ültek, ültek, és nem jutottak semmire, / ameddig a szem Ellát." A  Nemzeti Színház lerombolását remekül mutatja a "Hétre ma várrom", mert ugye Szabó család, a műsorra "a fél ország lelassul / lábára lehajtja fejét / már aki él és itt él", és egyértelmű, hogy "e sok jót mind a haza adja / elissza és/vagy hazaadja / nincs megváltás / üveg van vissza", "ó bebaszott élet". A lakótelepekről az jut eszébe, hogy "nincsen másfél szobább / és műanyagkilincsebb / a vannál minden nincsebb / egymáshoz szorít és nem ereszt", "zsibbad a talpfa" és "eliromlik az élet."  A rádióból ismert Szabó család

Ami pedig ezután következik, mind tegnap írtam le, heveny felindulásból, ahogyan megérintettek és amit kiváltottak belőlem érzésekben, gondolatokban, régen elfeledettnek gondolt emlékekben a fotóalbum képei. 

Nem akartam én a mai napon, éjfél előtt fél órával recenzióba kezdeni. Beüzemelni a hálószobai, ilyen ihletett helyzetekre tartogatott őskövület laptopot, amelyet még annak idején a Windows XP operációs rendszerére optimalizáltak, idehozni az internet-hozzáférés kanócát (wifi, hagyjál már, ebben a laptopban??), és türelmetlenül várni, amíg felépül az a sok minden, ami ahhoz szükségeltetik, hogy végre (végre!) materializálódhassanak a belőlem ömlő szavak.

Szóval, nem akartam én ma, 30 órával az egyik fogam gyökérkezelése után recenziót írni: gyógyszerízű fogtömés, húz, nyom, sajog, ha nem is nagyon, de ahhoz elég kellemetlenül, hogy ne akarjam az agyam dolgoztatni, sőt, legszívesebben szabadságolnám e szervemet még pár napra, mire konszolidálódik a renitens ideg idegi állapota, ezáltal az enyém is. Azt gondoltam, hogy csak megnézek 2-3 vastagabb művet a tegnap elhozott hatalmas szatyornyi, recenzálásra váró könyvek közül (havi egy alkalommal járok a fővárosban, addig gyűlik nekem blogtársaimnál az anyag). Csak megnézem, győzködtem magam, és ki is húztam az engem legjobban izgató három kötetet a halomból. Azok a hatvanas, hetvenes évek című volt az egyik, Szalay Zoltán fotóalbuma, Parti Nagy Lajos képmelléírásaival.

Belenéztem, lapozgattam, csak úgy véletlenszerűen, majd egyre koncentráltabban, és visszarepültem sok-sok évet az időben. Már nem a fogam érdekelt, hanem a képek. Írnom kell! - nyüzsgött bennem a késztetés, - írnom! És írok.Akár az én apám is lehetne ezen a képen, ahogy lehajtja azt a felest, sapka szigorúan a fején

Életem utolsó harmadán jutott kezembe ez a fotóalbum. Bő harminc év telt el azóta, hogy elkerültem abból a szabolcsi kis faluból, amely alig 5 kilométerre feküdt a megyeszékhelytől, és mégis, olyan messze is lehetett volna, mint egy ukrán vagy román határ melletti település. Miért? Apám (1935-1998), anyám (1943-2018) fiatal kamaszként még éheztek az ötvenes években; amikor 1985-ben a fővárosba költöztem, nekik még nem volt fürdőszobájuk; apám - isten tudja, milyen megfontolásból - mici sapkának hívta a svájci sapkáját, amit a kocsmában sosem szabadott levenni, csak mindenhol máshol. A kocsma úszott az olcsó cigaretta füstjében, ahol nekem egy málna vagy egy bambi járt, Dunakaviccsal együtt, és senki sem izgult, hogy a kisjány' itt csak rosszat tanulhat vagy árthat neki a kapadohány füstje. Mikulásokra apám hordott be a gyárba, ahol amúgy talpig olajosan, gépzsírosan járt-kelt naphosszat; emlékszem veszekedésekre, ahogy anyám kiharcolta a jogot, hogy elmehessen dolgozni, megbékéltette apámat azzal, hogy képzetlenül, fillérekért gürizett konyhán (mert apám szerint egy férfi eltartja a családját és a feleségének sem kell dolgoznia). Anyám keresetkiegészítésként hazacsempészte a maradék ételt, mert muszáj volt, és amikor a portán ellenőrizve elkapták, a szégyentől kivörösödve, de harciasan sziszegte a tőle idősebb, amúgy jóindulatú főnökének, hogy "Mucika néni, vegye tudomásul, ha ráül a táskámra, én akkor is elviszem, és nekem ez nem moslékba kell! Nekem családom van!" Istenem, hányszor hallottuk ezt a történetet otthon: anyám könnybe lábadt szemekkel, megfellebbezhetetlen igazsága tudatában regélte és emelte be a családi legendáriumba ezt a párbeszédet (azzal fejezve be: na, de nincs igazam?!). Őt soha többé nem ellenőrizték ezentúl azon a portán.

A teknő talpig mosásban, ami visszaköszön a képről, akár a mi konyhánkban is lehetett volna. Mekkora büszkeség volt, amikor önszorgalomból kimostam a család szennyesét kiskamaszként... Vimmel. Az egy súrolópor. Most mit csináljak, ha csak az volt otthon? És a mosás nem ám az volt, hogy automata mosógép, beteszem, meg kiveszem. Először is: nem volt bevezetve a víz a házba. Meg az áram sem. Sőt: kutunk sem volt. Jolika tehát szépen elment Szatmáriékhoz a kútra két tíz literes kupával (cirka 100 méterre volt tőlünk), szépen meghúzta a vizet a kútágas ellensúlyozta vederrel (két kupa, két veder víz felhúzása), beletöltötte a kupákba a vizet, szépen hazaslattyogott velük, a spórban (sparhelt) már égett a tűz, amit naná, hogy én gyújtottam be és tápláltam,  hogy el ne aludjon, beleöntöttem a fazekakba a vizet, hogy melegedjen bennük, és fordultam még vagy hatszor a kútra, mire úgy-ahogy elegendő lett a víz a mosáshoz - öblítésre persze már szűk volt a meghordott vízmennyiség, tehát mentem újra a kupa-kút járatra. És ezt télen, nyáron, hóban, fagyban, esőben vagy izzasztó hőségben egyaránt. 

Apám, anyám lehetne a képekről bármelyik fejkendős vagy anélküli asszony, svájci sapkás férfi, ahogy fáradt szürkeséggel hajtja a mókuskereket. Ahogyan komor méltósággal temetésre mennek, vagy lakodalomban mutatják meg a fiataloknak, mi az a méltóságteljes csárdás. Temetések! Amikor a szomszéd Micu szertartásos ünnepélyességgel az utcai kapun keresztül jött be apámhoz - mert egyébként csak a jelképes oldalkerítésen léptek át egymáshoz -, tudni lehetett, hogy komoly ügyben jár, amit egyszerűen lehetetlen holmi kerítésátlépésekkel bevezetni, és tájékoztatta őt arról, éjjel meghalt az anyja, ki van terítve a nagy szobában, őt pedig elvárja a sírásók közé, hogy a halott annak rendje-módja szerint eltakarítódjon. Aki számolt azzal, hogy meg fogják hívni sírásónak, mert "kiérdemelte" az elhunyt életében betöltött szereppel, de mégsem hívták meg, a mulasztás életre szóló sértődés alapját képezhette, és ez bizony nem vicc. 

Asszonyok konyhákban, olyan kötényekkel, amelyekről gyakorlott kézimunkázóként meg tudom állapítani, hogy legalább fél év türelme, szemrontó aprólékossága van benne, és csak mutatóba vették fel, lakodalmakba, amikor kivitték a vendégseregnek az ételeket, vagy a szomszédasszony kedvéért, aki "vakuljon meg" tőle és sárguljon is el a másik kézimunka ügyességétől. Mert hétköznapra, jószágot etetni, benti főzést elintézni szó sem lehetett arról, hogy a drága hímzőfonallal kivarrt, mutatós darabot felvegyék, nem arra való volt az.Ki nyer ma?

Aztán a többi kép! Művészek, akik nevetnek, figyelnek és élnek - mert már nem, és a Ki nyer ma? műsora az Astoria Szálló halljából, amely műsor nekem évekig Kinyerma-ként maradt meg a fejemben, soha utána sem gondolva, hogy egy szóként semmi értelme, hogy mit is jelenthet, csak harangszó után jön a Kinyerma, tehát Játék és muzsika tíz percben. Idegen és titokzatos volt nekem ez a szó, egyszerre rejtélyes és borzongató. Élénken emlékszem életem első rádió-tévé újság olvasásomra, amikor értelmet nyert a cím, és egyben óriási csalódást is éreztem. Mintha elvettek volna tőlem valami fontosat. Ó, és nézzétek a képen Czigány György előtt ülő hölgy retiküljét! Nemrégen (kényszerűen) dobtam ki egy hasonlót, amit  még anyósomtól örököltem (1924-2009), mert csak pakolgattam innen oda a lehetetlenül kiszáradt, töredezett bőrű, kellemetlenül merevített táskát.És a mára ikonikussá vált együtteseink, énekeseink, az Illés, az Omega hosszú hajú, lázadó hippijei, akik mára (ha még élnek) komoly és öregedő férfiak. Zorán, Zalatnay, Sárosi Katalin... és a mindennapok ellesett képei: kártyázás az utcai padon, a kibic lazán elgondolkodó testtartása, a nyerő szériában lévő, jól fésült férfi habozó magabízása, az idős ember lemondó háta, aki már el is könyvelte, hogy veszített, az oldalt ülő kardigános fiatalember érdeklődő várakozása, hogy mi lesz ebből, velem van ez a nagyképű, öltönyös pojáca, az öreg fószer egyedül, még akár nyerhetünk is... és a másik kártyázós képen lévő férfi szandálja, aminek stílusában még évtizedekig gyártották a lábbeliket. Még az 1920-ban született apósom után is maradtak ilyen jellegű cipők.

És az orsós magnó, Videoton rádió! Drága Jánosom szintén 1935-ben született, mint Szalay Zoltán, jó egészségnek örvend, fürge, mint a csík, és kínos gonddal vigyáz saját hálójában a működő (mondom: működő!) Tesla orsós magnójára, ősrégi rádiójára, lemezjátszójára. Legnagyobb problémája, hogy 40-50-60 éves készülékeit ma már senki sem tudná javítani, ezért ritkán használja ezeket a műszaki cikkeket. Amellett, hogy túl a nyolcvannegyedik évén, rendszeres You Tube tartalmak fogyasztója (isten áldja az intenetet!), és jobban tudja, ki az a Beyoncé vagy Rost Andrea, és éppen hol és mit adnak elő a zenei életben, mint én, évente két-háromszor szertartásosan befűzi a magnószalagot a Teslába, és meghallgatja a negyven-ötven évvel ezelőtt felvett műsorszámait (például Isao Tomita alkotásait). Speciel megőrülök a zene alatt sistergő alapzajtól, de szerinte taknyos kölyök vagyok hozzá képest és ezért nem érthetem meg maga teljességében az orsós magnó és személye közötti eltéphetetlen kapcsolat viszonyát. Én meg a szentélyéből való menekülés közben vidáman bólogatok, hogy úgy is van az!

Szóval, ma nem akartam recenziót írni. Gyógyszerízű töméssel a fogamban, kissé zilált aggyal: nem, nem akartam. Csak muszáj volt.
Hiszen nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.
Mert a "kétszer kétujjas élet elenyész kézenfogva".

Köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a könyv kedvezményes áron.

Mit adott a reneszánsz Európának?

Nem csak mi nem élünk örökké

 Tetszik, amit olvastál?