Kovács András egy hiánypótló kötetben dolgozott fel egy témát, amelyről nem beszéltünk: a magyar zsidóság életéről a Kádár-rendszer alatt.
A szocialista-kommunista rendszer hivatalosan ateista volt, így a vallási vonulata szinte lényegtelen is a dolognak - szinte, mert azért nem teljesen -, viszont az, hogy egyébként az 50-es, 60-as és 70-es évek Magyarországán hogyan álltak a zsidókhoz, a holokauszthoz, az emigrációhoz és minden máshoz, az igen tanulságos. A Kádár-rendszer kizárólag vallási felekezetként ismerte el a zsidóságot - tiltva annak minden megnyilvánulását és vallási vonulatát egyben, mégis gyanakvóan tekintettek a magyarországi zsidókra. A zsidókérdést nem csak Magyarországon, de az egész keleti blokkban 1945 és 1990 között erős, egymással sokszor ellentmondásban álló tényező határozta meg. A holokausztot bár elismerték, de kárpótlást nem voltak hajlandóak fizetni, sőt, a külföldi segélyek útját is megpróbálták akadályozni, sok esetben sikerrel. A zsidók nem beszélhettek az őket ért sérelemről, csak és kizárólag úgy ismerték el a holokausztot, mint a fasiszta bűntettet magyar (és egyéb) állampolgárok ellen, annak azon vonulata nélkül, hogy ezen állampolgárok nagy része - noha tény, nem mindenki - zsidó volt.
Természetesen Kádár keze is kötve volt, mint a Szovjetunió része, igazodnia kellett a mindenkori szovjet vezetéshez e kérdésben is, ami szintén ellentmondásos volt. Hitler szerint a szovjet állam csupán egy üres, zsidó báb, zsidó összeesküvés része. Hogy Sztálin gesztust gyakoroljon Hitler irányába, az egyetlen ténylegesen zsidó vezetőt és több kevesebb hatalommal rendelkező zsidót eltávolította hivatalából. Hitler értékelte is a gesztust, a Molotov-Ribbentrop paktum emiatt is jöhetett létre. Sztálin mindig is feláldozható kisebbségként tekintett a zsidóságra, és ez a nézet az egész szovjet rendszer fennállása alatt megmaradt. Nem vagyunk antiszemiták, de... - mondhatta volna bármelyik szovjet vezető. Ugyanakkor a szovjetek, mint a háború győztesei, a nácik egyik kiirtói, hivatalosan mégsem lehettek antiszemiták, és ezt hathatósan tagadták is. Rákosi, aki maga is zsidó származású volt, és később Kádár is veszélyes elemként, potenciális kémként, árulóként tekintett a zsidókra, és így is állt hozzájuk. A magyar állam totális ellenőrzés alá vonta, listákba szedte, felügyelte a társadalmi, kulturális és vallási életüket egyaránt.
Voltak persze zsidó párttagok, de egy maroknyi kivételtől eltekintve aki a zsidó kisebbség tagja volt, nem juthatott középvezetőnél magasabb szintre a többször nyíltan is hangoztatott "bizalmatlanság" miatt. Izrael állam létének kérdése is egyre égetőbb volt, főleg 1956 után, amikor az új Kádár-vezetést még egyetlen egy - nem szovjet - ország sem ismerte el legitimnek, Izrael tette meg elsőként a gesztust, pontosan azért, hogy ezzel megkönnyítse a magyarországi zsidóság kitelepülését Izraelbe, ami 1-2 évvel korábban már elkezdődött. Ezután Kádárnak is tennie kellett egy gesztust Izrael felé, ráadásul kapóra is jött, hogy 1958-ig sok - többségében vallásos - magyar zsidó emigrált Izraelbe, az akkori izraeli lakosság több, mint 10%-át kitéve.
Kádár célja az izraeli kapcsolatokkal az volt, hogy esetleg az ország gazdaságilag profitálhat belőle. Ám az arab vezetők szövetségben álltak a Szovjetunióval, és nem is nézték jó szemmel ezt a kezdődő "barátságot", aminek így rövid úton vége is lett. Az 1967-es "hatnapos háború" még tovább bonyolította a dolgot: az Akabai-öböl válsága nyomán négy arab állam (Egyiptom, Jordánia, Irak és Szíria) összefogott, és megtámadták Izraelt azzal a szándékkal, hogy "eltöröljék a Föld színéről". Az arab sereg jelentős szovjet támogatást kapott, míg az izraeli francia, brit és kisebb részben amerikai támogatással működött, de mind katonáiknak, mind fegyvereiknek a létszáma az arab országok alatt maradt. Ennek ellenére totális győzelmet arattak az izraeliek, amit egyébként - ahogy a könyvben teljes egészében szereplő, 1967. június 9-én Moszkvában tartott válságtanácskozás feljegyzése is tanúsítja - elég nehezen tudtak megmagyarázni, hogy hogyan történhetett meg. Mindenesetre a verdikt egyértelmű volt: "Nem vagyunk antiszemiták, de az agresszorral szemben fel kell lépnünk." - és ebben az esetben Izraelt kiáltotta ki a szovjet pártvezetés agresszorrá.
Ezután Magyarországon jelentős tisztogatás kezdődött: zsidó származású és/vagy vallású köztisztviselőket és középvezetőket küldtek el tömegesen, főleg a belügyi, külügyi és hadügyi osztályon. Érdekes adalékok derültek azonban ki az iratok tüzetes tanulmányozása nyomán pl. Titóról, aki, mint a szovjet blokkon kívüli, az arab és a zsidó féllel is jó kapcsolatot ápoló szereplő, közvetítőként lehetett volna jelen, ám ahogy egyértelműen kiderül, éppen ő volt az, aki radikalizálta a szovjet álláspontot a zsidókérdésben.
Összetett kérdés ez, amit Kovács András egy ténylegesen hiánypótló és érdekes kötetben viszonylag részletesen kibont és körbejár. Súlyos - sok esetben anyagi, de elsősorban - lelki terheket rovunk egymásra azzal, ha skatulyákban gondolkodunk. De ez vagy, de az vagy, de ő kezdte, én csak reagálok. Nehéz dolog elsősorban embernek lenni, és annak tekinteni a maradék 7,7 milliárd embert, ami: embernek. Szinte lehetetlen. Mert akkor rájövünk, hogy neki is vannak álmai, vágyai, gondolatai, neadjisten' érzései, őt is érték veszteségek és örömök, és - te jó ég! - ő is elsősorban egy hibákkal és erényekkel egyaránt rendelkező ember. Ez nehéz, valóban, egyszerűbb skatulyákba tömöríteni: ő zsidó, ő kommunista, ő náci, ő antiszemita, ő francia, ő kínai, ő néger, ő keresztény, ő muszlim, ő nő... szóval van ok gyűlölni, és ez az egy ok - főleg ha társul mással, mondjuk kommunista ÉS német, ráadásul még nő is -, elég arra, hogy gyűlöljünk. Hajrá, emberek, csak így tovább. Ez biztosan előrevisz. Listázzunk, gyártsunk magunknak tabukat, amikről nem beszélünk nyíltan, vagy sehogyan sem, nem csak nyíltan, hiszen ez hozza el a szép új jövőt. Ja, mégsem...
Köszönöm a lehetőséget a Corvina Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
