Oké, "kezdjük az elejéről. Van valakid, aztán meg hirtelen nincs. Ennyi az egész történet. ... Hogy mi történt egyáltalán kettőnk közt? Fontos ez? A jó történetek soha nem arról szólnak, mi történik." 
(A kép Albrecht Dürer akvarelljének digitalizált változata, címe: Mezei nyúl. Jelentős szerepe van a történetben.)

A Metropolis Média újabb gyöngyszemet tett az érdeklődők elé a délszláv háború idejéből és következményeiből, Lana Bastašić: Kapd el a nyulat! címmel.

Sara Dublinban él hosszú évek óta, messze balkáni hazájától. Tizenkét éve nem hallott gyerekkori barátnőjéről, Lejla Begićről, nem is túl szépen váltak el egymástól, aki egy napon, mint derült égből a villámcsapás, felhívja őt azzal, hogy azonnal utazzon el Mostarba, és vezesse el a kocsiját vele együtt Bécsbe. Sara egyszerűen elképed: Lejta tuti zicher nem normális, mégis, hogy képzeli? Tizenkét év hallgatás után ugyan miért szelné át Európát azért, hogy neki segítsen? Rá is vágja a telefont, de Lejla visszahívja: Armin Bécsben van, böki ki. Armin, Lejla háborúban eltűnt testvére. A lány azonnal repülőjegyet vesz, és elindul Boszniába. Vajon kije, mije Saranak Armin? Miért ugrik első szóra, korábbi fanyalgása ellenére? Mivel több Armin, mint Lejla?

Sara költő, író, elhagyta hazáját, Boszniát, jelenleg Írországban él, komoly kapcsolatban. Ide érkezik be az a bizonyos telefonhívás, innen startol el pár ezer kilométert, hogy újra átélje gyerek-kamasz és fiatal felnőttkori élményeit, amelyekben mind benne van Lejla is. És amíg Balkán útjain zötykölődnek az Astrában, újra élik régi emlékeiket, ahol Lejla, mint valami vezéregyéniség, átkalauzolja Sara-t a különböző buktatókon, amikből Sara gyakran csak annyit érez, hogy el van nyomva, meg van alázva. Jelenleg is így érzi: "csak jogosítvány és teli pénztárca" vagyok neki. 

Mert Leila mostani önmaga még annyira sem rokonszenves neki, mint régen, amikor még itt élt. A lány kiszőkített haja, kurvás ruházata, kék-zöld foltjai taszítják, hányaveti nemtörődömsége, aljas húzásai, nekem ez jár hozzáállásai a dolgokhoz nem teszik a múlthoz képest sem elfogadhatóbbá őt Sara szemében. Mintha egy Elena Ferrante regényt olvasnék amúgy, hangulatában, cselekményében kb. ugyanaz az érzés. Lejla pedig cseppet sem igyekszik a neki szívességet tévővel közös hangot találni: lenézi, uraskodónak, finomkodónak tartja, megalázza: pl. egy ismerősénél megszállva a házigazdának beadja, hogy Sara nem bírja az ország nyelvét, pukkadozva fordítgat Sara-nak, mond róla idiótaságokat a vendéglátónak, ő pedig annyira elképed, hogy tiltakozni is elfelejt, csak fuldoklik a helyzet visszásságától. Mindenesetre van benne annyi tisztesség, hogy a barátnőjének tartott asszonyt nem adja ki, nem árulja el, hanem csak négyszemközt barmolja le, hogy ezt meg hogy képzeled.

Igen. Lejla keserű, okos, mérges és bántalmazott, nem kötik gátlások, elvesztette lojalitását. Akiről pedig nem volt, ami lemossa a társadalmi elvárások mázát, így jár, mint Sara. Mert még mindig nem feltételez rosszindulatot, inkább csak dühös és sajnálatot érez. Sara minden illúzióját elvesztette afelől, hogy valaha is barátok lehetnek még, már csak azt szeretné elérni, hogy a másik ne nézze őt folyamatosan hülyének. Mintha Lejláról minden civilizáció lekopott volna, és csak az a fontos, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja, mindegy, milyen áron - Sara-nak viszont fontosak a megállapodáson alapuló társadalmi viselkedésszabályok. Nem érti, mi a jó abban, ha valakit megaláznak, amikor elegendő lenne simán csak kérni vagy tájékoztatni is adott helyzetben. Lejla azonban nekifeszül Saranak: fogadd el, hogy nincs mindenkinek választási lehetősége, nem jár mindenkinek Dublin, jó állás és okos telefon. Megint ott vannak mind a ketten, ahol a part szakad, és senki sem kérdezi meg Lejlát afelől, hogy minden átélt keserűségét tiszteletben tartva, mennyiben jogosítja fel ez őt arra, hogy átverjen és lábtörtlőnek használjon ... bárkit is?

Délszláv háború, népirtás, vallási alapon történő rasszizmus, balkáni sajátosságok, reménytelenség, romokon épülő új haza, új határok, barátságok, szerelmek, sérelmek, eltűnt és megkerült emberek, és a vége... a kapd el a nyulat. És ha nem akarom? Mert minek annak ellenség, akinek ilyen barátja van?

Mi a történet tanulsága?
Talán nincs is. 
Talán nem is fontos. 
Talán csak annyi, hogy önmagunkon kívül nem érdemes senki másnak sem lenni. 
Akarsz vele valamit kezdeni? Mert akkor hajrá!

Spoilerveszély! Nem nagyon, de kicsit.

(Megítélésem szerint Armin már régen nem él. Lejla egyszerűen szabadulni igyekszik Boszniából, kékre-zöldre vert sorsától, és nem talál más kiutat, mint hogy utolsó szívességként Sara segítsen neki Bécsbe utazásánál, Armin pedig egyszerű ürügy, hogy egyrészt minden különösebb magyarázat nélkül útnak indulhasson otthonról és eltűnhessen a balfenéken, másrészt jó (és egyetlen) hívószó Saranak is. Ezt így a szerző nem írja le, egyszerűen csak a kötet elejtett mondataiból és tágabb helyzetértékelésből jutottam erre a következtetésre. Ha valaki olvassa a művet, kíváncsi vagyok, ő milyen konklúzióra jut - mert a szerző természetesen ezt az infót nem osztotta meg az olvasóval.)

Köszönöm a lehetőséget, Metropolis Media!

A borítóra kattintva elérhető a könyv a kiadó oldaláról, kedvezményes áron.

Fordította: Rajsli Emese

Kövess minket Facebookon!

Egy város, ahol tilos álmodni

A cselekvés nulla foka

Tokióban ébredek