Az éhség gonosz, fütyül a jómodorra, sőt, még az érzelmekre is. Így vannak ezzel a dél-olasz gyerekek is, akik a nélkülözésekből észak-olasz jóléti társadalomba kerülnek a gyerekvonatokkal.

(A fotók Modena önkormányzatának oldaláról származnak.)

Az Athenaeum Kiadó újabb kortörténelmi tényt feldolgozó művet tett le az érdeklődők elé, Viola Ardone Gyerekvonat című munkáját. A kötet a második világháború utáni 1946-1952 közötti időszakot dolgozza fel, a rossz körülmények között élő olaszországi gyerekek megsegítéséről szól. 

Olaszország déli része körülbelül olyan viszonyban volt a második világháború után közvetlenül a fejlett, iparosodott északi résszel, mintha hasonló időszakban hazánk két megyéjét, mondjuk (mai néven) Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét és Győr-Moson-Sopron megyét hasonlítanánk össze. Az utóbbiban kedvező földrajzi fekvése miatt a társadalmi-gazdasági helyzet fejlettebb, nagyobbak a jövedelmek, a várható élettartam, jobb az egészségügyi helyzet, mint az Ukrajnával, Romániával szomszédos Szabolcs-Szatmár-Beregnek. Nos, ebből a fejletlen dél-olaszországi településekről indulnak gyerekvonatok az észak-olasz jóléti társadalmak családjaihoz.

A világégés után a dél-olasz  tartományokban a szegénységet szó szerint kell érteni, a Maslowi piramis aljáról beszélünk: nincs elegendő étel, megfelelő ruházat, gyakran megfelelő fedél sem a családok feje felett. Sok a szülők nélkül árván vagy főkereső kiestével csonka családban maradt, nélkülöző gyermek. Általános a megfelelő pedagógia és egyéb képzettség nélküli szakemberhiány (a tanárok kínozzák és verik a gyerekeket az iskolákban), általános a jóra való kreativitás hiánya (aki éhes, nem azzal foglalkozik, miben teljesedhetne ki, hanem étel után kajtat), általános az igénytelenség (ha nincs miből igényesnek lenni, akkor nincs miből és pont), általános a bűnözés (gyerekbandák, amelyekből kinőnek a jövő bűnözői).

Viola Ardone Gyerekvonat című regénye a 2018-as frankfurti könyvvásár egyik szenzációja volt, amit huszonöt nyelvre fordítottak le. A szerző idén 46 éves, nápolyi születésű, bölcsészdiplomás. Napjainkban egy Nápoly környéki kisváros gimnáziumában latint valamint olasz nyelv és irodalmat tanít. Már korán megnyilvánult írói tehetsége, szinte kényszeresen fabrikálta egymás után történeteit, verseit, meséit - bár, saját bevallása szerint nem „grafomán típus”, csak akkor ír, ha valóban van mondanivalója. Jelentős írói sikerei ellenére esze ágában sincs felhagyni a tanítással.

Korábbi regényei: 2013-ban publikálta a La ricetta del cuore (A szív receptje) és 2016-ban az Una rivoluzione sentimentale (Egy szentimentális forradalom) című könyvét.

A fordítás Todero Anna munkája, akinek jellegzetes szófordulatai híven adják vissza a kötet tartalmának hangulatát.

A történet:

Főhősünk, Amerigo Speranza, 8 éves, félárva-féle Dél-Olaszországban, akinek az apja anyja szerint még az ő születése előtt elment Amerikába szerencsét próbálni, és azóta sem adott hírt magáról. Szegényesen élnek, a fiú legnagyobb vágya, hogy egyszer vadonatúj cipője legyen, de amikor ennivalóra is bajosan jön össze naponta a kis pénz vagy lehetőség, akkor dőreség a használt, talpalt, itt-ott lyukas cipők világában erről álmodozni. Márpedig, ahogy egy gyerek képes sóvárogni valami után, nem sóvárog úgy senki.

Erről a helyről (is) szedik össze az Olasz Kommunista Párt aktivistái a névsort, amely alapján déli gyerekek északi családokhoz kerülnek szétosztásra, erre a listára kerül fel némi anyai hezitálás után Amerigo neve is. Elindulnak, több napos utazás után érnek el a célvárosba. Szinte nem értik a nyelvet (nyelvjárást), amit az északiak beszélnek, az új ruhák, új cipők, az ételek látványos bősége elbűvöli őket, miközben folyamatos lelkifurdalást éreznek amiatt, hogy nem saját családjukkal vannak. Sokan közülük teljesen beilleszkednek az ottaniak életébe, szokásaiba. Minél fiatalabb korban kerülnek oda, ez annál gyorsabban következik be. A délvidéki rossz körülményekből egy jóléti társadalomba, sokan pedig kiegyensúlyozott, teljes családba kerülnek - innen visszamenni a már ismert éhezésbe, nincstelenségbe bizony nem egyszerű. Ezek a gyermekek amikor hazatérnek, közülük sokan korábbi otthonaikban nem találják többé helyüket, nem tudják már anyjukat, apjukat a nekik kijáró tisztelettel szeretni, képtelenek eldönteni, hova is tartoznak igazán. Amerigonak sem lesz minden ugyanaz, miután hazatér. Anyja realizmusa és vélt hazugsága drasztikus lépésre sarkallja, amiből óriási lelki seb keletkezik mind az anya, mind Amerigo részéről. 

A könyv utolsó részében a felnőtt Amerigoval találkozunk, aki anyja temetésére készül. Visszaemlékezik kisgyerekkora dühére, felnőttkori viszolygására, hogy végig mennyire félt piszoktól, szegénységtől, nélkülözéstől, és főleg az északon felvillanó életlehetőségek elvesztésétől. Hogy istenigazából sosem bocsátott meg az anyjának, és ezért mindig is lelkiismeretfurdalást érzett. Hogy az anya halála feloldhat-e valamit, és sikerül-e Amerigonak elengedni frusztrációját... majd kiderül.

Bajban vagyok, hogyan érzékeltessem a könyv elején tárgyaltakat, az eddig csak létezési minimummal, állandó ninccsel találkozó gyerekek kesernyés humorral, fájó tájékozatlansággal teli vívódásait... ha azt mondom, hogy sosem láttak még havat, és azt hiszik róla, hogy túró...? vagy induláskor, ahogy a vonat lassan elkezd kihúzni az állomásról, a gyerekek kidobták a szervezet által biztosított új kabátjaikat a lent várakozó családjaiknak, mert az északiak gazdagok, majd vesznek / adnak nekik újakat? Vagy, amikor Amerigot annyira elbűvölte a házban felakasztott szalámi, hogy képtelen volt ellenállni neki és lyukakat vájva bele kievett belőle egy csomót - akkor értitek, miről beszélek? Vagy a babonák, amivel ijesztgetik a gyerekeket a többiek: Oroszországban fogtok kikötni, le fogják vágni a kezeteket, és hasonló badarságok, amelyek tudatlansággal vegyes irigységből származnak. Mert ki mit nem ismer, arról kénytelen valamit fantáziálni, és miért ne rosszat feltételeznének, addigi életükben csak egy sivár világot ismerve? 

Személyes érintettség:

Olvastam a moly.hu-n az olvasói értékeléseket, amelyek között akad fanyalgó is - ami nem baj. Nem kell, hogy a könyv tartalma mindenkinek tetszen, mindenkit megérintsen, nem neki írták és lehet továbblépni. Ami biztos, hogy nekem van mondanivalója, engem megérintett. Akinek hozzám hasonlóan volt része nincsben, a nincsből fakadó igénytelenségben, aki volt már ebből-abból pusztán lehetőség híján kirekesztve, mert vagy nem is tudta, hogy egyáltalán létezik lehetőség, vagy tudta ugyan, hogy létezik rá esély, de neki elérhetetlen, az érteni fogja a művet. Mire gondolok? A teljesség igénye nélkül - képzeld el, hogy 

- neked egyedül nincs fogkeféd, fogkrémed másodikban környezetismeret órán, amikor a helyes fogmosást oktatják, mert anyád elfelejtette megvásárolni vagy nem volt pénze rá, hogy vegyen, otthon pedig még soha senki nem mosta meg a fogát. (Igen. Soha, senki.) Ott ülsz nyolc évesen a padban, fejedet lehajtva, megszégyenülve a többiek  és a tanár szánakozásától, lenézésétől, hogy ez van.
- te egyedül nem mész el tizennégy évesen az osztályból a falu kulturházában rendezett tánciskolába, mert anyád kerek-perec megmondta, hogy egy fillérje sincs rá.
- hiába van pár kilométerre a lakóhelyedtől több uszoda is, akár 200 kilométerre is lehetne, mert ki visz el, mivel és amúgy sem divat a családban külön órákra beiratni a gyereket, meg aztán pénz sincs rá - ezért 16-18 évesen autodidakta módon tanulsz meg úszni (árgus szemekkel figyelve lesed el másoktól az uszodából),  és majd a 20 éves fiad  magyarázza el, hogy mi a helyes levegővétel, valamint hogy szorítsd rá a nyelved a szájpadlásra.
- hiába mondják a szülők, hogy tanuljál, legyél különb náluk, ha nem tudnak a hogyanra tanácsot adni. Jelentkezel te a remek érettségi után azonnal felsőoktatási intézménybe, de senki sem  mondja, hogy fogadj magántanárt, mert a szakközépiskolai magyar-történelem igen karcsú lesz hozzá. Majd 10 év múlva, saját pénzedből, saját idődből mész magántanárhoz, vesznek fel és diplomázol le évek múlva család és munka mellett.
- éhezni sosem éheztél, de nem is tanultál meg egészségesen, mi több, önfegyelemmel étkezni, rendszeres sportolást magadévá tenni, és ugye, ki miben szocializálódik, azt levetkezni kínszenvedés.

Szóval, érted már, hogy miért értem Viola Ardone regényében vázoltakat, és miért érint meg? Mert én vagyok az a gyerek a történetben. Nekem kellett feldolgozni, nem szégyellni a szüleimet, akárhogyan is éltek. Sikerült. Már régóta indulatok nélkül tudok írni róla, róluk. A történet Amerigojának minden vadsága, jóra, többre való éhsége, tájékozatlansága, tévedése, reménye és reménytelensége, lelkiismeretfurdalása, szégyenérzete az enyém is (volt), de őszintén? Ha valaki 8-10 éves koromban engem is kiemel abból a borzadványból, örökké hálás lettem volna neki. Mai ésszel simán bevállaltam volna érte Amerigo lelkiismeretfurdalásának bármelyik tárgyát.

A kötetet az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!

Kövess minket a Facebookon is!

Hugicám, a sorozatgyilkos

Felnőttek nélkül: gyerekek harca a túlélésért egy szörnyekkel teli világban

Középkorijárvány-regény: Lázár evangéliuma