Szürreális utazás a kettéosztott Amerikán - némi lovecrafti beütéssel.

Lovecraft világa és az erre épülő egész iparág gyakorlatilag egy nagyon érdekes dolog. Könyvek, filmek, sorozatok és társasjátékok bukkannak fel újra és újra, szinte tömegével ebből a sötét, borús, remény nélküli világban. Ami nem is csoda, hiszen Lovecraft egy rendkívüli, borongós hangulatú, reményvesztett világott hívott életre, miközben - ismerve a munkásságát - szerintem egy meglehetősen középszerű író volt, akinek volt pár jobb pillanata, de a művei többsége inkább közepes, mint jó. Hangsúlyoznám: ez az én véleményem.

Hogy mégis ennyire felkapott lett, az a jó ötletnek köszönhető és jól megalkotott atmoszférának. Lovecraft világában minden sötét, reménytelen, a pusztulás szélén áll, de persze egy maroknyi egyszerű, átlagos ember néhány különleges hozzávalóval megpróbál megbirkózni a rettenettel és az őrülettel. Sokszor nem is más dimenzióbeli rettentő lények, ősi istenek bukkantak fel, hanem megnevezhetetlen és megjelenítetlen rémület. Történeteiben többször szerepeltek kultisták, akik várták az ősi, mérhetetlen vének felbukkanását, és előkészítették számukra a terepet. Nagyon szeretem a világában játszódó társasjátékokat, a kedvenceim között tartom számon az Arkham Horrort, a Mansions of Madnesst és az Elder Signt is, és ezeken kívül még bármelyik folyót megrekeszthetjük az ő világán alapuló ötletekkel. Volt szerencsém már néhány, a világa által inspirált ma íródott könyvhöz is, így nem is volt kérdés, hogy lecsapok Matt Ruff könyvére, amiből az HBO készített sorozatot. 

Ebben a történetben az 1950-es évek Amerikájából, Chicago városából indulunk, főhősünk Atticus Turner, egy afroamerikai fiatal, aki eltűnt édesapja nyomába ered, útján pedig elkíséri a nagybátyja, George, aki a Néger útikönyv szerkesztője, és gyerekkori barátja, Letitia is. A New England-i Samuel Braithwhite kúriája felé tartanak,  ahol a felmenői voltak rabszolgák, keresztül fél Amerikán, megtapasztalva annak minden hátrányát. De nem csupán az ekkor nagyon magas lánggal égő rasszizmussal kell megküzdeniük, mert folyton-folyvást megmagyarázhatatlan, sötét dolgok kerülnek eléjük, olyanok, amelyek mintha Lovecraft világából léptek volna a valóságba. A csapat végül egy kultista szekta bűvkörébe kerül, és hogy védje az életét és a családját, végig kell csinálnia a rituálékat. 

A járőr először Atticus ruhái közt matatott, végigtapogatva a zsák oldalát, mintha az is egy motorháztetőre döntött fekete férfi volna.
Azután rátért a könyvekre: kiborította a doboz tartalmát a csomagtartóba. Atticus igyekezett nem a szívére venni, a puhafedeles könyvekkel úgysem szokás hímestojásként bánni, mondogatta magának, ám ettől még rosszulesett neki a bánásmód, mintha a barátait ütlegelnék.

A kötet számomra meglepő módon nem tekinthető egy klasszikus regénynek, hanem inkább egy novellafüzér, amely bemutatja az egész Turner családot, korokon és téren átívelve, minden részben egy-egy szereplőre, egy-egy rokonra helyezve a hangsúlyt, és ezek a szálak a végén szépen összeérnek. Elég letaglózó élmény volt a kötet olvasása, nyomasztó, fullasztó közeg, már csak a kérlelhetetlen és mindenre kiterjedő rasszizmus miatt is, ami a kort, érát nagyon is jellemezte Amerikában, de ezen felül ott volt még az ismeretlen, misztikus, már-már varázslatos világ atmoszférája is, amiben semmi szépség nem volt, épp ellenkezőleg: sötét, ellenszenves és feszélyező.

A cím, Lovecraft földjén  számomra azonban nem csak a sötét, megfoghatatlan misztikumra és ősi rettenetre utal, nem csak Lovecraft munkásságának hangulatára és világára, hanem magára a szerzőre is, aki egy meglehetősen ellenszenves figura volt. Persze ennek egy részére legalábbis jó magyarázata volt, a családi háttere és élete sosem volt rendezett, és ő maga is gyenge, beteges ember volt, tanulmányait egészségi állapota miatt sosem tudta befejezni, a házassága sikertelen volt, írásainak járandóságából pedig épphogy megélt. A fehér felsőbbrendű Amerika híve volt, aki gyűlölte az európai és egyéb bevándorlókat és színesbőrűeket is. Számtalan álnéven alkotott, írásainak többségét és komor, nyomasztó világát csak halála után fedezték fel. 

Ez van. Az élet nem igazságos, Ruby. Meg kell értened, Ruby. Egek, torkig van már az ilyen szövegekkel! Az élet valóban nem igazságos, de attól még szökőévente egyszer jólesne, ha nem neki kellene megértenie mindent.

Még sosem tapasztaltam, hogy az előítéletből bármi jó származhat.

Matt Ruff könyve azonban nem a megszokott "lovecrafti" történet volt. Annak egy sokkal másabb, sokkal valósabb, sokkal gyomorforgatóbb és sokkal "maibb" változata. Egy olyan olvasmány, ami sokak szerint nálunk "nem érvényes", mivel a magyar nép hagyományosan nem rasszista, vagy nem úgy rasszista. (Inkább nem kommentálnám.) Szerintem azonban az, hogy egy ténylegesen és leginkább Amerikában jelen lévő, a mai napig is súlyos és létező társadalmi problémára helyezi a hangsúlyt, nem jelenti azt, hogy nekükni, itt, Európa keletebbi felén ne taníthatna valamit, ne adhatna valamit. Nem jelenti azt, hogy számunkra a mondanivalója érvénytelen vagy érthetetlen vagy hasztalan. Sőt. A könyv után nagyon kíváncsi vagyok a sorozatra - szóval most megyek is, és elkezdem. 

A kötetet Huszár András fordította, aki már számtalan Agave könyvet tolmácsolt az olvasóknak. 

Köszönöm a lehetőséget az Agave Könyvek csapatának! A kötet elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva.

Csak meg ne őrülj!

Soha ne nyisd ki ezt az ajtót!

Kövess minket Facebookon!