Igen: másodszorra is elnyerni legjobb regény kategóriában
a Hugo-díjat: nem semmi.
A regény fedelén írtak is ütnek:
"így ér véget a világ... utoljára".

N.K. Jemisin fenti műve magyarul az Agave Könyveknél jelent meg tavaly, Az ötödik évszak címmel. Ez a mű nyerte tavaly a Hugo-díjat (legjobb regény kategóriában). Folytatása külföldön már megjelent The Obelisk Gate (Az Obeliszkkapu) címen, amellyel szintén besöpörte a fenti díjat, ugyanabban a kategóriában! Hű, és hű és hű!

Kevesen csinálták ezt utána, és nem is mostanság. Most kíváncsian várjuk, hogy jövőre a trilógia harmadik része vajon elnyeri-e ismételten ezt a díjat, meg lehet-e triplázni a sikert? Mert az viszont példa nélküli lenne.

Az Obeliszkkapu nálunk magyar nyelven novemberre prognosztizálható, de akkorra nagyon. Ebből kifolyólag elő is vettem a trilógia első könyvét, hogy tartalmát felfrissítsem magamban.
Ahogy írtam fenn, erős felütéssel indul: "így ér véget a világ... utoljára".
Az ember erre már csak felemeli a szemöldökét, nem?
Legalább az egyiket. 

A cselekmény egy lélegzetelállítóan idegen, de mégis ismerős terepen játszódik, ahol a föld erejét fegyverként lehet használni és ahol a halál mindenkit és mindenképpen utolér rajta.
Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt:

- a különleges képességekkel rendelkező, de erősen hétköznapi életet élő Essun arra ér haza, hogy férje megölte fiukat, a lányukkal pedig ismeretlen helyre távozott. Essun nem tud uralkodni magán, aminek súlyos következményei lesznek. Elindul a férje után, hogy kiszorítsa belőle a szuszt is, és megmentse a lányát. Hogy a világgal mi lesz? Kevésbé érdekli, sőt, ha kell, a lánya miatt ő maga pusztítja el.
- összedől az egész világot uraló Sanza birodalom, az emberek egy őrült bosszújának esnek áldozatul. Hatalmi űr keletkezik, amelynek betöltése sosem megy végbe harc nélkül.
- a kontinens belsejében (ami Rezdületlen néven ismert) felhasad a föld és belőle hamu távozik a légkörbe, elsötétítve az eget: egyesek szerint pár évre, mások viszont évszázadokra becslik az időtartamot.

Megindul tehát a harc az erőforrásokért (is). A kötet három (?) erős nője végig markában tartja az olvasót: a megkérgesedett szívű anya, a kislány, aki még keresi a helyét a világban és a (néha) cseppet öntelt szakember. A szereplők vándorolni kezdenek az egészből részeivé hullott, különösen kegyetlen világban (kicsit lassú az egész folyamat, remélem, a következő részben felgyorsulnak majd az események). A mindennapokban minden a katasztrófa túlélése alá van rendelve, a legapróbb, leghétköznapibb cselekedet is. A szöveget nem egyszerű követni, lassan hömpölyög, sajátos szóhasználatokkal bombáz (a kötet végén szószedet!), és rettenetesen gyakran torkoll elképzelhetetlenül kegyetlen jelenetekbe. És akkor még ott vannak az obeliszkek, amelyek csak állnak.. és állnak. Meg a kőfalók... akik kik is pontosan? Nagyon erősen javaslom, hogy a következő részben derüljön ki róluk valami!

Nem lesz mindenkinek kedvence a könyv - Hugo-díj ide vagy oda, de aki kedveli a fantasyt, és ezt az újszerűen felépített világot, őt le fogja nyűgözni a kötet világa. (Mondjuk, én hamarabb rádöbbentettem volna az olvasót, hogy az a három nő nem három nő. Először azért hagytam abba tavaly az olvasását, mert nem értettem, mi közük egymáshoz. Utána pedig azért vettem elő, mert olvasgatva az értékeléseket, megértettem, hogy később izgalmasabb lesz, mint az első 100 oldal.) Végül is arra van kihegyezve a könyv, hogyan éli túl az emberiség a menetrendszerűen bekövetkező kihalásokat.
Ez már csak döfike, nem?
Várom a következő részt.

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!

A cikkben a fotó a szerzőt ábrázolja.

Kövess minket Facebookon, és nem maradsz le egyetlen érdekes cikkünkről sem.

A földönkívüliek figyelnek minket! Érdekel? Kattints!