Egy virtuális háború és ijesztő következményei egy disztópiában - ami lehet, csak pár évre van tőlünk?
Az Agave Könyvek új, igényes kiadást tett az olvasók asztalára a romantikus disztópia (és kicsit weird) érdeklődői számára a remek képeket festő, a művet azokkal illusztráló Simon Stålenhag tollából-ecsetéből, Elektronikus állam címmel. A kötetben egy tinilány és a helyes kis robot bolyong keresztül a félig-meddig kihalt Amerikai Egyesült Államokon, mindenféle virtuálisan bezombult embereket kerülgetve. Először a képek fogtak meg, azokat lapozgattam át és csodáltam meg, festményről festményre gusztálgatva őket. Nyomasztó szürkék, ijesztő pirosok. Aztán olvasni kezdtem, és...
..és első olvasatra tulajdonképpen nagyon nem értettem a cselekményt. Igaz, hogy a szöveg így, értetlenségében is meghatott, olyannyira, hogy azon ültő helyemben elkezdtem újra olvasni, és a fáradt agyam megint csak nem értette az alaphelyzetet. Ez volt a nyár utolsó napjaiban, amikor is úgy alakult, hogy hetekre letettem a művet, majd bő hónap múlva vettem fel újra és kábé 5 perc alatt vágtam a lényeget.
Háború volt, amit drónpilóták vívtak és nyertek meg, mégpedig irányítótermekben ülve. Személyzet nélküli, üres gépek küzdöttek egymás ellen egy hosszú ideig - hét évig - tartó stratégiai játékban. Istenítették a dróntechnológiát, mert így sok ember élete megkímélődött. Vagy mégsem? Volt ugyanis két járulékos veszteség, amelyben emberi életek oltódtak ki, mégpedig egészen különös módon, civilek, akik két tűz közé kerültek és a pilóták gyermekei, akik a védelmi technológia istenségének kegyelméből valamennyien halva születtek.
A történet elején egy bátor kislánnyal (Michelle) és egy sárga robottal (Skip) ismerkedünk meg, akik a porviharban bukdácsolva egy kajakot húznak maguk után. (A kajak fontos!) A tinédzser végigmegy Amerikán, egy háború utáni Amerikán, ahol mindenféle elektronikus gépek fenyegetik közvetve és néha közvetlenül az ember életét. A szerző hatalmas táblaképekben festette le az általa elképzelt világot, az olvasó pedig csak ámélkodik ezen az agymenésen. Sok képen neuronsisakos emberek láthatók, totál halál pózban, és hiába a könyv elején az egyértelmű utalás, hogy meghaltak, az ember nem akarja elhinni.
A tinilány öccse is ilyen neuronsisakot visel, és a kis sárga robot ezé a gyereké, aki felkerekedett, hogy megkeresse a fiú nővérét és segítséget hozzon neki személyében. Az úton rengeteg kalandban van részük, végigvágtatnak országutakon, kerülik az autópályákat és a nagyobb városokat, kifosztanak bárkit a halottak közül, hogy pénzhez, fegyverhez, élelemhez jussanak (valahogy finanszírozni kell útjukat), elzárt katonai területeken hajtanak végig egy talált, jó állapotban 
lévő gépkocsival, különleges gépekkel és berendezésekkel szembesülnek. Útjuk végén megtalálják a lány öccsét, elviszik az óceánhoz, és... és nem nagyon értettem, hogy miért, mi történik majd a vízben. Nagyon szomorú, lezárás nélküli véget ért a történet, amit az író az olvasó fantáziájára bíz.
Egyszerre reménytelen és ijesztő az egész mű. Elgondolkodtató, hogy mit tehet egy egész ország népével a sok kütyü, a reklám, a fogyasztás. Elnézem a Samsung Galaxy A20-as mobiltelefonomat, amelyet sosem vettem volna meg, ha nem lenne szükségem navigációra és naprakész útinformációkra, ha évente két-háromszor idegen terepen kell gépkocsival boldogulnom. Ez a készülék már akkor "elavult"-nak számított - már azokhoz a készülékekhez képest, amelyek egyáltalán kaphatók és csúcstechnológiát képviselnek -, amikor pár hónapja kiadtam érte az árát, és akárhogy is nézem, nekem még az is rettenetesen sok, amit ez tud. Mire kellene nekem csúcstelefon? Semmi szükségem rá, így távol is maradok tőlük. Értem, hogy a ma gyereke okostelefonnal és ezernyi kütyüvel a kezében születik, értem, hogy vannak okos háztartások, ahol mobiltelefonról, akár ezer kilométerről is vezérelni lehet a robotporszívót, a fűtést, de megint csak ott állok értetlenül, hogy: minek? Átjön a szomszéd és ingyen, bérmentve, személyesen megcsinálja, mert megkérem rá. Lehet a bizalom és személyesség hal meg és hal ki a kütyükkel? Senki senkire ne legyen ráutalva? (Amúgy mi a baj ezzel? Nem így épülnek fel emberi kapcsolatok?) A harsány pirosok, amelyek a könyvben is könnyű életet, szórakozást, vidámságot ígérnek, lehetnek félelmesek és vannak hátulütői? 
Hát persze, hogy vannak csapdahelyzetei ennek is. Mint ahogy a személyes kapcsolatoknak is. Az emberek bármikor becsaphatnak, átvághatnak, vagy egyszerűen csak elfelejthetik teljesíteni ígéreteiket. Ha ez előfordul, két ember megordítja a problémát (vagy csak csendben lekoptatja a károsult fél, mikor mi célravezetőbb), levonják a szükséges konzekvenciákat és megy az élet tovább, nem történt semmi. De ha a gép úgy gondolja, hogy átveszi agyad felett az uralmat, akkor vagy meghalsz vagy behódolsz. Már, ha lesz módod ez utóbbit megtenni.
Szóval, hahó: itt a szép új világ!
Olvasd a történetet, nézegesd a könyv képeit, mert lenyűgözőek.
És félelmetesek.
És próféciák?
Köszönjük, Agave Könyvek!
Szeretnél többet megtudni a könyvről? A kiadó honlapján kedvezményes áron megrendelheted a borítóképre kattintva!
Érdekelnek a könyvújdonságok? Kövess bennünket Facebookon is!
