Nemere István sokat és szívesen ír, szerteágazó érdeklődési körrel. Sci-fitől a történelmi kalandregényig, ismeretterjesztő írásokat, sőt pikánsan horrorisztikus történetet is olvastam már tolla alól. Néha itt-ott elkaptam egy-egy személye ellen csoportosan elkövetett fanyalgást, ahol látatlanban kétségbe vonták szakértelmét, írástudását, megbélyegezték kóklerséggel, pénzhajhászással, meg amit akarsz.

Se védeni, se kiállni érte nem tisztem.
Inkább csak nyilvánosan gondolkodom.
Az egyik vele készített interjúmban azt nyilatkozta: munkamániás vagyok.
Hát... most, így elolvasva az Atlantiszról jöttem című művét... nem is tudom.
Nekem sokkal szimpatikusabb az az álláspont, hogy ő is atlantiszi. Egyike a keveseknek, akik megmaradtak (itt maradtak?) a Földön. Egyébként más dimenzióban, lassabb időben él, ahonnan rendre át-átruccan hozzánk.
Tanítani másként látni.
Nagyobb összefüggésekben, nagyobb léptékekben gondolkodni.
Tanítani a könyvein, életmódján, világlátásán keresztül.
Vagy... tényleg munkamániás
Nekem az első feltevésem jobban tetszik.

 
Hová lett a jó kis élete, bejáratott útjai, kényelmes állása, normális családja, gyereke?
Párhuzamos univerzumok között vagy itt van... vagy ott... vagy amott.
De sosem ott, ahol éppen szeretne létezni.

Erdős Virág, Fotó: Valuska Gábor 

„A pályám 1993-ban egy Udvarok című kis könyvvel kezdődött, amelyben Korniss Péter fotóihoz írtam rövid szövegeket. Ez a kötet a Városháza kiadó "A mi Budapestünk" sorozatában jelent meg. Ezzel a sorozattal párhuzamosan futott egy másik sorozat, "Az én Budapestem" címmel, amelynek jóval nagyobb presztizse (és egy kicsivel elegánsabb tipója…) volt. Tulajdonképp 20 éve arra várok, hogy egyszer nekem is legyen egy "Én Budapestem". Most, úgy néz ki, lett.”(Erdős Virág)

Ezt a játékot - a borsó-céllövést -, eredetileg vásári mulatságokon űzték, amelyben, lássuk be, nincs semmi meglepő. Ami viszont nagyon is az, hogy 45 éve (!) minden évben (!) világbajnokságot (!!) rendeznek belőle és a világ minden tájáról zarándokolnak az eseményre az angliai Witcham-be. Ezt add össze! Borsó-céllövés és világbajnokság! Nem semmi, mi?

Krasznahorkai László új könyvvel jelentkezett, amit igazi harc volt elolvasni. Miért? Elsősorban azért, mert "szuggesztív kamionhosszú világmondatok" egész sorával operál a fülszöveg szerint, ami nem hazudott: kemény dolog néha olvasónak lenni, talán keményebb is, mint írónak. Nyomokban visszaköszönni látjuk Krasznahorkai korábbi műveinek karaktereit, szinte minden fontosabb szereplőnek feltűnik egy-egy alteregója, de olyan mesterien elbújtatva, hogy eleinte csak a halvány gyanú éled fel benned, majd amíg végül őrültnek nem gondolod magad; egészen addig, amíg bebizonyosodik: igen, az író valóban megírta újra őket...

Nyereményjáték! 

A mai napon látogatóink száma elérte a 100.000 főt! Nem gondoltuk, hogy az indulástól számítva 42 nap elég lesz, hogy egy ilyen szép kerek számot láthassunk, ezért úgy döntöttünk megköszönjük nektek ezt egy izgalmas játékkal.

Három dolgot kell tenned, hogy megnyerhesd Joyce Maynard: Függőség című könyvét:

1. Like-old a Facebook oldalunkat.
2. Oszd meg a nyereményjáték posztját.
3. Küldd el a nopara@kulturpara.hu email címre a számodra legkedvesebb bejegyzésünk linkjét és két mondatban indokold, hogy miért ezt választottad.

A tárgyba, kérlek, írd be, hogy 100.000 és a levél tartalmazza a Facebook profilod linkjét is! A sorsolást követően a nyertest a Facebook oldalunkon fogjuk kihirdetni.

A beküldési határidő: 2016. november 13.

Az emberek szívesen figyelik az ég változásait, a bárányfelhők vagy épp a viharfelhők szépségével nem sok dolog vetekedhet, különösen az alkonyi vagy hajnali égbolton. A meteorológia tíz felhőtípust különböztet meg, ezeknek összetételük és magasságuk egyaránt más, ahogy természetesen a kinézetük is. Tartsatok velem néhány csodálatos képen keresztül a felhők világába!

Amikor nekem azt mondják egy regényre, hogy krimi, akkor azt várom, hogy lesz benne egy megoldásra váró rejtély, egy különös gyilkosság, eltűnt személyek, lövöldözés, a lényeg, hogy vér folyjon vagy fájjon. Az első 100 oldalon nem ezt kaptam.

Egy ember sorsa annyi mindenen múlhat. Hová születik, mit kap (vagy nem kap) a szüleitől, milyen barátai lesznek, hogy állnak hozzá a tanárai, na és persze a saját személyes tulajdonságai. Ha belegondolunk, túl sok tőlünk független tényező befolyásolja az életünket, és bizony néha túl kevés a ráhatásunk a velünk történő dolgokra. Ezek a gondolatok végigkísérték a gyerekkoromat, miközben hallgattam apám háborús ”élményeit.” A sors, a véletlen nem mindennapi összejátszásai sodorták bele abba, amihez semmi köze nem volt, amit nem akart, nem kért. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy besorozták a német véderőbe, a Wehrmachtba.

Megcsináltam!
Ildi az út végén, az óceánnál